19.fejezet Kellemes meglepetés

A harminckettes hangárba lépve egy hatalmas ezüst terepjáró fogadott. Meglepõde néztem végig a monstrumon, amin elsõ ránézésre láttam, hogy páncélozott karosszériás.
-Hú-nyögtem halkan.
Nem sokáig néztem inkább beültem a volnán mögé. A hátsó ülésen egy utazó táska fogadott. Mellé tettem a sajátomat, majd megnéztem a két levelet, ami az anyós ülésen volt. Egyik nekem volt címezve, másik a volt sulim igazgatójának. Gyors átfutottam a levet, melyben megtudtam, hogy vissza kell mennem a volt sulimba, és közben meg kell találnom azt a katonát aki mellé beosztottak. Mivel a társam küldetése titkosan indult, így nekem egyedül kellett felismernem, hogy ki lehet az.
Elindítottam a kocsit, majd kihajtottam a hangárból. Csak akkor tûnt fel, hogy két kocsi is elfért volna a hangárban. Nem morfondíroztam rajta sokáig, mert nem érdekelt, hogy a másik hely kié lett volna.
Az unalmas volt, és nagyon hosszú, hiába hajtottam gyorsan. Többször megkellet állnom a vidéki emberek mellett, mert igen eltévedtem. Mikor megláttam egykori városom lassítottam, mert bár katonai engedélyem volt a gyorshajtásra, nem akartam, hogy lekapcsoljanak.
Az utcánk kihalt volt és néptelen, mint minden vasárnap. Ahogy megálltam a kocsi félhajtónkon egy pillanatra megálltam. Kifújtam a levegõt, és csak utána szálltam ki.
-Nézzenek oda Derek úrfi. Azt hittem vidéki iskolába jársz-mondta a szomszédom a hátam mögött.
-Úgy is volt , de nem tettszett-füllentettem mosolyogva.
Egy arcizmom se rándult a hazugság után. Régen egy kis rándulás mindig elárult. Intettem az öregnek, majd fogtam a táskákat, és felvittem a lépcsõn õket. A ház üres volt, de nem a bútorok miatt. Hiányzott belõle a családom. Körbenéztem, és meglepõdve vettem észre, hogy a szobámból semmi nem hiányzik. Hamar rá jöttem, hogy az akadémián bizonyára minden holmin lemásolták, hogy azt higgyem, hogy az itteni cuccaimat vitték el oda.
Kipakoltam az egyik táskámból, de totálisan fölösleges volt.
Megnéztem mennyi étel van a konyhában, de persze semmi nem volt. Nagyot sóhajtva bedugtam a hütõt, majd elindultam bevásárolni. A városban sokan régi ismerõsként köszöntettek.
-Nézzenek oda! Csak nem Derek?-kérdezte egy nagyon ismerõs hang.
Ahogy megfordultam a legjobb barátom állt mögöttem. Bár mosolygott  egyik szeme ilyesztõ lila a másik szikrázó zöld volt.
-Szia Miroku-mondta, és úgy tettem, mintha semmit nem vettem volna észre rajta.-Hogy vagy?-kérdeztem, és megráztam a kezét.
-Voltam már jobban...
Sokáig beszélgettünk, közben figyeltem minden mozdulatára. Valahogy nagyon kimért volt, és óvatos, mintha félne attól, hogy valami hírtelen mozdulatot tesz. Nem tudtam volna megmondani, hogy mire emlékeztet. Mikor elváltunk úgy láttam, hogy boldog, de ahogy hátrafordultam láttam, hogy a bal karja remeg.
Aggódtam érte, de nem is tudtam, hogy mit tudnék csinálni vele ebben a pillanatban. Otthon teleraktam a hûtõt, majd miután megvacsoráztam elkezdtem az esti edzést.
Már az Edzésem vége felé jártam, mikor csengettek. Az asztali óra azt mutatta, hogy kilenc van, így nem értettem, hogy ki akar engem megkeresni ilyenkor hacsak nem Miroku az.
A biztonság kedvéjért felvettem az igazgatótól kapott kést, és miközben résnyire kinyitottam az ajtót, mögöttem tartottam.
-Segíthetek?-kérdeztem az ott állótól.
Az idegen megfordult, közben leemelte a kapucnit a fejérõl.
-Hát ugye nem akarod, hogy idekint ugorjak a nyakadba?-kérdezte.
-Hope!-mondtam felvidulva.
Kitártam az ajtót, mire õ a nyakamba ugrott, miközben nevettet. A hajába temettem a fejem, közben én is átkaroltam.
-Le akarsz szúrni azzal a késsel?-kérdezte nevetve.
Az égre emeltem a tekintetem, miközben becsuktam az ajtót mögöttünk. Ledobtam az asztalra a tört, majd közel húztam magamhoz.
-Hiányoztál-súgtam halkan.
-Hát az, jó mert te is nekem. Látom tartod magad az edzésekhez. Helyes! Amúgy mit szólsz ahhoz, hogy én vagyok a csapattársad?-kérdezte.
-Örülök neki...
Mielõtt folytathattam volna ajka már az enyémen volt, és vad szenvedéllyel csókolt. Õszintén nem bántam, hiszen annyira hiányzott. Felemeltem, majd a napaliba vittem. A kanapé nyekkent ahogy rázuhantunk. Hope kuncogott, majd kicsit elhúzódott.
-Örülök, hogy az igazgató téged küldött-mondta, majd magához húzott.
Testünk össze préselõdött, de a lány nem panaszkodott. A homlokomhoz nyomta a sajátját, majd lehunyta a szemét.
-Hiányoztál-mondta.

18.fejezet Az első küldetés

Hope néhány nap alat.t fel épült. Igaz a hirtelen mozdulatokkal voltak gondjai,de legalább már nem volt ágyhoz szögezve. Új erővel vetetem bele magam a tanulásba.
Az akadémia sok időmet lefoglalta. Nagyon ritkán találkoztam a húgommal,de őt ezt nem zavarta. Anyáék nem kerestek,bár időnként találkoztam velük.
-Ma este is gyakorolsz?-kérdezte Dan amikor felvetem a gyakorló ruhám.
-Aha az első csoportba akarok tartozni.
-Értem.
Kimentem a házból a sötét erdőbe.
-Késtél Casanova!
Megfordultam. Hope ott állt mögöttem a fánál. Mellé léptem,majd átkaroltam a derekát.
-Imádom,hogy türelmetlen vagy-nevettem,majd megpusziltam a homlokát.
Persze nem volt elég. Sokáig vártam rá,így nem értem be egy homlok puszival. Hope átkarolta a nyakam,jelezve, hogy tudja mire gondolok. Csókban fonódtunk össze. Hope hozzám simult, majd kihúzta magát, hogy kicsit magasabb legyen.
Felemeltem,hogy könnyebb legyen neki, de túl gyorsan mozdultam. Hope felszisszent,majd a nyakához kapott.
-Ne haragudj...
-Semmi baj... Na menjünk.
Megfogtam a kezét, és az akadály pálya széléig el sem engedtem. A pályát enyhe köd fedte le, de ezen már meg sem lepõdtem. Hihetetlen, hogy egy szûk fél év alatt mennyi minden megváltozott rajtam. Kezdjük ott, hogy érzékszerveim kiélesedtek. Hallásom erõsebb lett, ahogy a látásom is. A fájdalmat jobban elbírtam viselni, de ez nem is csoda, ha szinte minden edzésen a közel harc játékkal melegítünk be.
Bár Hope nem tehetett hírtelen mozdulatokat, az öccse remekül tudta helyettesíteni. Megtanultam, hogyan tegyek különbséget a határozott, de gyenge, és a határozott gyengéd rúgások között. Az ikrek között a különbség nagyon is érezhetõ volt.
Míg Hope vissza fogta magát, és úgy rúgott erõset az öccse mindent bele adott, de még így is gyengék voltak a rúgásai. A mostani edzés is hasonlóan telt mint mindegyik az elmúlt héten. Persze megint kikaptam, hogy miért? Egyértelmû. A szemem sarkából a pálya szélén álló lányt figyeltem.
-Megint hova figyelsz Nyafka?-kérdezte Haru miközben felsegített.
-Nem tudom-vallottam be.
-Akkor szed össze magad, mert nem lesz belõled elsõ... A kapitány mit keres itt?-kérdezte értetlenül.
A pálya széle felé néztem, és mire felfogtam, hogy Higurashi kapitány áll Hope mellett Haku már ott is volt. Tisztelgett a saját apjának, majd valamit kérdezett. Oda kocogtam melléjük.
-...de Nee-chan még nincs olyan erõben, hogy megint terepre menjen-mondta épp az öcsike.
-Haku!-szólt Hope, de a testvére nem reagált rá.
-A legutóbbi sérülése nem gyógyult be elégé...
-2H33! Kuslegyen!-mondta a lány mire a testvére behúzta a nyakát, de csöndben maradt.
Ahogy lenéztem a kezére, láttam, hogy azt ökölbe szorítja, de még így is remeg. Hope kihúzta magát, majd az apjához fordult.
-Kötelességem elvállalni ezt a küldetést. Mikor indulok Kapitány?
-Ma este! A részletes eligazítást az igazgató adja át neked. Egy óra múlva legyél kész!-mondta, majd elment.
Hope megvárta míg hallótávolságon kívül ér, majd a nála jóval magasabb öccséhez fordult.
-Nem lesz baj kölyök-mondta, miközben átkarolta a tesóját.-Vigyázz Hanakora és Yokora! Ja és folytasd ennek az újoncnak a kiképzését-mondta és közben rám kacsintott.
Haku átkarolta, majd kicsit késõbb elengedte, mikor a tesója eltolta magától.
-Sziasztok-köszönt.
Kezét nyújtotta Hakunak, majd nekem is. Megráztam a kezét, közben erõtt vettem magamon, hogy ne csókoljam meg. Apró papírdarab csusszant a kezembe, amit észrevétlenül eldugtam a nadrágom zsebébe. Hope megfordult, majd gyors léptekkel elindult az Akadémia felé.
Aznap este Haku kérte, hogy ne edzünk tovább. Helyette elvitt a kantinba, ahol meglepõdve láttam, hogy legalább négyen ülnek. Felismertem Hanakot és Yokot, de a töbieket nem igazán.
-Derek had mutassam be neked a bátyánk Harukit-mondta a fiú, közben átkarolta a barátnõjét.
Az idõsebb iker nem hasonlított a többiekre. Igaz zöld szeme mutatta, hogy van valami rokoni kapcsolat közöttük, de neki szõke haja volt. Ahogy kezet ráztunk, és jobban megnéztem rá jöttem, hogy inkább hasonlít Vanessára, mint Hope-ra. Ekkor eszembe ötlött, hogy Hope a szõke selejtet Nee-channak szólította, mielõtt össze verekedtek volna.
-Nekem nem is köszönsz Bátyó?
Döbbenten fordultam meg. A negyedik ember a húgom volt. Hosszú haját levágatta, és zselé segítségével szanaszét állította. Az ártatlanság az arcáról eltûnt. Helyette merész gondolatokat fedeztem fel rajta.
-Hú Vinni ez meglepõ-mondtam.
-Csak a szer hatása, hogy elkezdte levedleni a gyerek énjét, magyarázta Haku.
Megborzongtam, de nem tudtam mit mondani. A húgom már nem egy tíz éves kislány volt. A szerelmem csak az apja és az igazgató tudja, hogy hova ment.

************************************************************************************************************

Eltelt egy hónap, aztán kettõ is. A nyár vége felé közeledtünk. Az edzéseim egyre jobban kimerítettek, de nem bántam, mert tudtam, hogy erõsebb lettem tõlük. Mielõtt az akadémiára kerültem volna is voltak izmaim, de most szabályosan férfiasabban néztem ki. A hasam már nem lapos volt, hanem kockás, és a karom is erõsebb volt. Éppen a vasárnap reggeli edzésemmel végeztem, mikor az igazgató kopogott be hozánk.
-Szabad-mondta, miután felhúztam a nadrágom (mert azért letusoltam).
-Jó napot Ookami4-köszönt kedvesen az öreg.
Biccentettem, majd egy egyszerû inget kerestem. A dögcédulám hidegen a bõrömhöz ért, de nem bántam.
-Szeretnélek elküldeni egy küldetésre...
Erre rögtön felkaptam a fejem és felé fordultam.
-Ki a terepre?-kérdeztem, mire bólintott.
-Hogy pontos legyek a volt városodba. A selejtek nagy számban sebesítenek meg ártatlan embereket, majd egy nagyon hasonló szerrel, mint a miénk beoltják õket, hogy több maguk fajtát alkossanak. Azonban ezek az emberek többsége (már akik túl élik) vadabbak és nehezebben kezelhetõk. Viszont nekik is van választásuk.
Elém tartott egy képet. Rögtön felismertem a volt legjobb haverom.
-Mi lett vele?-kérdeztem ilyedten.
-Vanessa megsebesítette, majd beadta neki a szert. Jelen pillanatban küzd a rossz énje a jó ellen. Segítened kell neki, hogy a jó gyõzzön!
-Mikor indulok?-kérdeztem határozottan.
-Ma!-mondta az igazgató, majd a kezembe nyomott egy kulcs csomót.-A harminckettes hangárban vár egy terepjáró. Jó utat. Az igazgatónak van egy levél címezve, azt majd át neki.-mondta és azzal kiment.

17.fejezet Kételyeken túl

Csak néztem magam elé. Fel se fogtam,hogy a húgom ott ül mellettem. A sebeim valaki bekötötte,de ha megvernek se tudom megmondani,hogy ki volt az.  Az egyetlen amit tudtam: Hope iránt érzett szerelmem megingott.
Nem tudtam mennyi titka van,és,hogy egyáltalán valaha is megtudom őket. Abban biztos voltam,hogy okkal nem mondta el,hogy a ruhája segítségével férfiként is helyt tud állni. Még is bennem volt,hogy fel adom. Nem akartam már tovább küzdeni érte.
-Bátyó.
Oldalra néztem Vinire. Húgom Hope kórterme felé mutatott,mire megráztam a fejem.
-Szüksége van egy barátra-mondta.
Nem mentem be. Mikor a testvérei megjelentek az orvos megkérdezte, hogy nem mennék e be, de nem tettem.Magam sem tudtam, hogy vágyom e a lány társaságára. Mi az igazság? Az, hogy elárulva éreztem magam.
Emlékeimben éltek a beszélgetések amiket 2H32-val folytattam. Azt hittem, hogy Hope nem fog róla tudomást szerezni,erre kiderül, hogy mindvégig tudott róla.
-Szia Derek.
Gondolataimból kiszakadva néztem fel Danra. A fiú leült mellém, majd ártatlanul nézett rám.
-Nem mentél még be...
-Mint látod.
-Ez fura. Úgy tudtam szereted őt-intett a fejével a kórterem felé.-Mi akadályoz ebben meg?
Nem válaszoltam. Hogy mondhattam volna el, hogy mi bánt?
-Azt hittem tudod, hogy Yuuki RH alakja 2H32. Ezért nem mondtam el neked az élettörténete mesélésekor.
-Honnan kellett volna tudnom?
-Nem volt furcsa, hogy 2H32 mindent tud rólad?
-Azt hittem az iskolai "diáktól" tudja azokat...-elhallgattam, mert sok minden értelmet nyert.
Lesütöttem a szemem és nem mentem be vele. A húgom magához hívta az egyik orvos, majd vissza küldte a szállására. Egyedül maradtam a kételyeimmel.
Valamikor Hope testvérei kijöttek a szobából, majd Dan is. Pillantásunk találkozott. Nem akartam elhinni amit a szemében olvastam ki.
-Feladta?-kérdeztem halkan.
-Úgy néz ki igen. Még legalább két napig bírja, de ha így folytatja, akkor meghall.
-Mit csinál?
-Ahogy a testvérei beszéltek hozzá a gondolatával kikapcsolta az éltetõ karperecét, és nem engedi, hogy vissza kapcsolják...
Megveregette a vállam, majd õ is elment. Össze szedtem minden bátorságom és bementem a szobába. Hope az ágyon feküdt és a szoba ablakán át kinézve figyelt a madarak neszére. Nyakán friss kötés volt, ahogy a karjain is. Bõre holt sápadt volt és láttam rajta, hogy alig van benne élet. Bal karját az ölében fektette. Máskor kéken csillogó karperece, most feketén üres-lett.
-Tényleg fel akarod adni az életet?-kérdeztem halkan.
Lassan felemelte a fejét, majd felém fordult. Mozdulatai elárulták, hogy mindent gyorsan szeretne csinálni, de nem tudja megtenni. Szemei kérleltek, hogy mennek közelebb hozzá.
-Miért akarsz meghalni? A testvéreid és a Võlegényed is aggódik miattad...
-És te?-hangja nagyon gyenge volt és erõtlen.
-Az lényegtelen, hogy én mit gondolok...
Elfordítottam a fejem, hogy ne nézzek rá.
-Akkor igen... Tényleg fel akarom adni az életet... Haragszol rám igaz?-felnéztem rá.
A mindig kemény tekintett, most könnyesen csillogott. Lehunyta a szemét, majd fejét a plafon felé fordította. Ahogy néztem rájöttem, hogy 2H32 igazából a lelke sérülését hivatott elrejteni.
Oda léptem az ágya mellé, majd megfogtam a bal kezét.
-Tényleg számít, hogy mit gondolok igaz?-kérdeztem, mikor felém fordult.
-Igen-súgta.
Abban a pillanatban ahogy harmadjára aznap megláttam könnyes szemeit tudtam, hogy nekem mellette a helyem.
-Ez az én véleményem.
Közelebb hajoltam hozzá, és óvatosan megcsókoltam. Életemben másodjára csókoltam meg, de a szívem megint örült iramban kezdett el verni. Egy pillanatra a szemhéjam alatt láttam, hogy valami felvillan, de tovább csókoltam a lányt. Hagytam had érezze meg, amit iránta érzek.
-Melegebb a kezed-mondtam, mikor elváltak ajkaink.
Hope halványan elmosolyodott, majd kicsit felém tolta állát. Halkan felnevettem, majd újra megcsókoltam. Éreztem, hogy bõre megint normális hõmérsékletû lesz, ebbõl tudtam, hogy vissza kapcsolta a karperecét.

(Folytassam?)

16.fejezet Az álarc mögött 2/2

Hope és az ismeretlen selejt rögtön tüzet nyitott egymásra. Mikor kifogytak a használható fegyverekből jött a közel harc. Hihetetlen, hogy menyi erõ volt bennük. Nem tudtam teljesen rájuk figyelni, mert Dannal ketten sem voltunk elegek, ahhoz, hogy egy selejtet vissza verjünk.
Valami történhetett, mert kis idõ múlva a férfi akivel Hope harcolt örvendve kiáltott fel. A következõ pillanatban 2H32 csapódott be elõttünk a földbe. A férfi feltápászkodott, majd rögtön leszúrta a mi ellenfelünk egy tõrrel.
-Na eggyel kevesebb hülye-mondta kajánul.
A két férfi megint össze csapott, mi meg új ellenfél lévén folytattuk a harcunkat. Az akadémia egy felfordult csatatér lett pillanatok alatt. Legalább három sebbõl vérzett a karom, de az adrenalin miatt meg se éreztem. Kiabálások és fegyverek hangja töltötte be a környéket.
-Derek mögötted!-hallottam 2H32 kiáltását.
Gondolkodás nélkül pördültem és rúgtam egyszerre. Forgó rúgásom eredménye egy törött nyakú selejt lett, aki holtan esett össze. Õ volt életem elsõ halottja. Az udnor fogott el, de nem volt idõm végig gondolni a tettem következményét. Most az egész iskoláért harcoltunk. Elég volt arra gondolnom, hogy legalább két személy van akiket meg akarok védeni, így rögtön tudtam kezelni a gyilkolás gondolatát.
-Látom van értelme, hogy Yuuki a mestered. Szép rúgás volt-mondta Dan.
-Nem vagyok rá büszke...
-Nehéz az elsõ eset. Még van választásod...-egy pillanatra elhajólt, míg az egyik ellenfelét leszúrta, majd folytatta-Vagy elmész vállalva, hogy mindig figyelni fognak, hogy senkinek nem mondod el a történteket, vagy elteszed a megfelelõ helyre és folytatod.
-Kösz ezzel sokat segítettél.
A harc tovább folytatódott. Nem láttam Hopeot és ez egyre idegesebbé tett. Tudtam, hogy nem szabad, hogy elterelje a figyelmem a lány hiánya, de nem tudtam másra koncentrálni. Az a tény, is zavart, hogy 2H32 egyre több sebbõl vérzett. Ellenfele elkapta a nyakát, és egy kést döfött a maszkja alá.
Egykori testõröm lemerevedett, majd a földre rogyott. Ellenfele felkiáltott, mire az összes selejt vissza vonulót fújt.
-32!-kiáltottam és oda rohantam hozzá.
A nyakán lévõ sebre szorítottam a kezem, közben orvosért kiáltottam.
-Tarts ki pajtás! Nem hagyom, hogy meghalj-mondtam.
Megjött az orvosok csoportja.
-Figyelj tartsd ott a kezed! Mi felrakjuk a hordágyra, de te csak szórísd akkor is amikor elindulunk-mondta az orvos.
Úgy tettem. Bár nehéz volt úgy futni, hogy elszorítom a sebet, de nem hagyhattam, hogy meghaljon. A kórterembe érve az orvos kötszert keresett, majd a fiú tarkójára csúsztatta a kezét.
-Ez az átkozott ruha!. Alig kap benne levegõt. Miért nem cserélték még le az egyenruháját?-kérdezte, de választ nem várt.
2H32 erõtlenül megfogta a karom. Tekintete könnyes volt. Azt hittem elsírja magát, de nem tudtam, hogy miért, egészen addig míg az orvos meg nem találta amit keresett. Halk kattanás hallatszott, majd a ruha meglazult.
Meglepõdve láttam, hogy semmivé foszlik a karperecben, mely egy farkas mancs forma volt. Ahogy néztem elgondolkoztam azon, hogy hol láttam már ezt a karperecet. Vissza néztem 2H32 arcára, és kis híján felkiáltottam. A maszk takarása nélkül egy elkínzott, de szinte élettelen arc feküdt. Láttam, hogy fájdalmai vannak, még is a homlokát a kezemhez nyomta.
2H32 haldoklott, és vele együtt Hope is. A lány volt 2H32.

(folytassam?)

15.fejezet Az álarc mögött 1/2

Idegesen néztem a vizsga eredményeimet. Kelan mellettem állt és a nyakát nyújtogatta.
-Bakker te mázlista. Már a harmadik csoportban vagy?-kérdezte izgatottan.
-Ezek szerint... Na menjünk kajálni.
Az ebédlőben mindenki a vizsgája eredményéről beszélt. Alig volt egy kis zug ahol leülhettünk volna. Nem kell mondanom, hogy Kelan is csak az eredményéről beszélt. Nekem az agyam másfele járt, így nem vettem észre időben, hogy Dan közeledik felénk.
-Sziasztok leülhetek ide?-kérdezte.
Nem tudom, hogy mi volt az ami végül igent mondtam. A fiú az asztal szélén ült le, és alig evett valamit.
-Hé jól vagy? Már egy ideje a szobában sem szólalsz meg-mondtam.
-Volt már,úgy, hogy későn jöttél rá, hogy mit is tettél? nos é g vagyok vele. Elrontottam az életem,és már nem tudom vissza csinálni. Ez van akit igazán szerettem,soha nem szeretett. Legalább olyan valakit szeret akire felnézek-mondta, majd haloványan elmosolyodott.
Tovább nem folytathatta,mert megszólalt az ebédlő riasztója. Mindenki felkapta a fejét, de senki nem mert mozdulni. Váratlanul kivágódott a folyosó felőli ajtó és a rohanó Hope és testvérei futottak be rajta. Dan azonnal megmozdult és szalad hozzájuk.
-Mi a baj?-kérdezte aggódva.
-A drága Blackiborgok megint támadást intéznek a suli ellen... Mire vártok nem halljátok a jelzést?-kérdezte idegesen.
Szinte mindenki megindult a kiáltására. Valamiért Hope mellett akartam maradni, így utána szaladtam. Kelan mellettem rohant.
-Hope!-kiáltottam utána.
A lány megfordult, és bevárt minket.
-Mekkora a veszély?-kérdezte Kelan.
-Láttad már mire vagyok képes igaz?-kérdezte tőlem,mire bólintottam.-Képzeld azt hússzor erősebben és rossz szándékkal.
-Az gáz. Ránk számíthattok-mondtam.
-Maradjatok mellettem-mondta.
Megveregette a vállam. Érintése nyomán eltökéltség költözött belém, hogy mellette a helyem. Nem is tágítottam mellőle,miközben az udvaron egyre nagyobb lett a káosz. Minden tanár fegyvert osztott a diákoknak,és a katonáknak.
-Derek,Yuuki! Hasra!
Még el se fogtam, hogy Dan nekünk kiállt, már le is rántott minket a földre. Közvetlenül mögöttünk rakéta csapódott be. Levegőért kaptam, és ekkor tudatosult bennem, hogy a nyugodt hétköznapi életem végleg eltűnt. Nem volt időm felfogni, hogy mi lett belőlem ahogy az akadémiába léptem.
Hope már talpon volt,így nekem is ott kellett lennem mellette. Lila szemű férfiak tolongtak be a kapun.
-Hanter!-kiáltotta Hope, miközben megállt a vezetőjük előtt.
-Már megint te vagy az?-kérdezte a férfi.
-Ha nem tetszik valami akkor csak szólj!
Hope kezében egy fegyver jelent meg a semmiből. A lány kibiztosította, majd célzott.
-Nekem nem te kellesz. Hol van 2H32!
-Oh itt van ő is-mondta.