19.fejezet Kellemes meglepetés

A harminckettes hangárba lépve egy hatalmas ezüst terepjáró fogadott. Meglepõde néztem végig a monstrumon, amin elsõ ránézésre láttam, hogy páncélozott karosszériás.
-Hú-nyögtem halkan.
Nem sokáig néztem inkább beültem a volnán mögé. A hátsó ülésen egy utazó táska fogadott. Mellé tettem a sajátomat, majd megnéztem a két levelet, ami az anyós ülésen volt. Egyik nekem volt címezve, másik a volt sulim igazgatójának. Gyors átfutottam a levet, melyben megtudtam, hogy vissza kell mennem a volt sulimba, és közben meg kell találnom azt a katonát aki mellé beosztottak. Mivel a társam küldetése titkosan indult, így nekem egyedül kellett felismernem, hogy ki lehet az.
Elindítottam a kocsit, majd kihajtottam a hangárból. Csak akkor tûnt fel, hogy két kocsi is elfért volna a hangárban. Nem morfondíroztam rajta sokáig, mert nem érdekelt, hogy a másik hely kié lett volna.
Az unalmas volt, és nagyon hosszú, hiába hajtottam gyorsan. Többször megkellet állnom a vidéki emberek mellett, mert igen eltévedtem. Mikor megláttam egykori városom lassítottam, mert bár katonai engedélyem volt a gyorshajtásra, nem akartam, hogy lekapcsoljanak.
Az utcánk kihalt volt és néptelen, mint minden vasárnap. Ahogy megálltam a kocsi félhajtónkon egy pillanatra megálltam. Kifújtam a levegõt, és csak utána szálltam ki.
-Nézzenek oda Derek úrfi. Azt hittem vidéki iskolába jársz-mondta a szomszédom a hátam mögött.
-Úgy is volt , de nem tettszett-füllentettem mosolyogva.
Egy arcizmom se rándult a hazugság után. Régen egy kis rándulás mindig elárult. Intettem az öregnek, majd fogtam a táskákat, és felvittem a lépcsõn õket. A ház üres volt, de nem a bútorok miatt. Hiányzott belõle a családom. Körbenéztem, és meglepõdve vettem észre, hogy a szobámból semmi nem hiányzik. Hamar rá jöttem, hogy az akadémián bizonyára minden holmin lemásolták, hogy azt higgyem, hogy az itteni cuccaimat vitték el oda.
Kipakoltam az egyik táskámból, de totálisan fölösleges volt.
Megnéztem mennyi étel van a konyhában, de persze semmi nem volt. Nagyot sóhajtva bedugtam a hütõt, majd elindultam bevásárolni. A városban sokan régi ismerõsként köszöntettek.
-Nézzenek oda! Csak nem Derek?-kérdezte egy nagyon ismerõs hang.
Ahogy megfordultam a legjobb barátom állt mögöttem. Bár mosolygott  egyik szeme ilyesztõ lila a másik szikrázó zöld volt.
-Szia Miroku-mondta, és úgy tettem, mintha semmit nem vettem volna észre rajta.-Hogy vagy?-kérdeztem, és megráztam a kezét.
-Voltam már jobban...
Sokáig beszélgettünk, közben figyeltem minden mozdulatára. Valahogy nagyon kimért volt, és óvatos, mintha félne attól, hogy valami hírtelen mozdulatot tesz. Nem tudtam volna megmondani, hogy mire emlékeztet. Mikor elváltunk úgy láttam, hogy boldog, de ahogy hátrafordultam láttam, hogy a bal karja remeg.
Aggódtam érte, de nem is tudtam, hogy mit tudnék csinálni vele ebben a pillanatban. Otthon teleraktam a hûtõt, majd miután megvacsoráztam elkezdtem az esti edzést.
Már az Edzésem vége felé jártam, mikor csengettek. Az asztali óra azt mutatta, hogy kilenc van, így nem értettem, hogy ki akar engem megkeresni ilyenkor hacsak nem Miroku az.
A biztonság kedvéjért felvettem az igazgatótól kapott kést, és miközben résnyire kinyitottam az ajtót, mögöttem tartottam.
-Segíthetek?-kérdeztem az ott állótól.
Az idegen megfordult, közben leemelte a kapucnit a fejérõl.
-Hát ugye nem akarod, hogy idekint ugorjak a nyakadba?-kérdezte.
-Hope!-mondtam felvidulva.
Kitártam az ajtót, mire õ a nyakamba ugrott, miközben nevettet. A hajába temettem a fejem, közben én is átkaroltam.
-Le akarsz szúrni azzal a késsel?-kérdezte nevetve.
Az égre emeltem a tekintetem, miközben becsuktam az ajtót mögöttünk. Ledobtam az asztalra a tört, majd közel húztam magamhoz.
-Hiányoztál-súgtam halkan.
-Hát az, jó mert te is nekem. Látom tartod magad az edzésekhez. Helyes! Amúgy mit szólsz ahhoz, hogy én vagyok a csapattársad?-kérdezte.
-Örülök neki...
Mielõtt folytathattam volna ajka már az enyémen volt, és vad szenvedéllyel csókolt. Õszintén nem bántam, hiszen annyira hiányzott. Felemeltem, majd a napaliba vittem. A kanapé nyekkent ahogy rázuhantunk. Hope kuncogott, majd kicsit elhúzódott.
-Örülök, hogy az igazgató téged küldött-mondta, majd magához húzott.
Testünk össze préselõdött, de a lány nem panaszkodott. A homlokomhoz nyomta a sajátját, majd lehunyta a szemét.
-Hiányoztál-mondta.