8.fejezet Vér és erő

-Tartsd távol magad Vannessátol!-mondta 2H33.
A húgom kórtermében ültem az ágy mellett és éppen beszámoltam neki a napomról.
-A lila írisz azt jelenti, hogy ő is közéjük tartozik... Mármint a selejtek közé-mondta borzongva.
Most már értettem, miért borzongtam tőle. Megfogtam a húgom kezét, majd gondolataimba merültem.
-Honnan ismerem meg őket?-kérdeztem nagy sokára.
-Az íriszük nagyon is szembetűnik. Azonkívül akik kicsit is érzékenyek empátia terén megérzik, hogy a tetszetős külső mögött pokol rejtőzik. Nem kell ahhoz katonának lenni, hogy érezze az ember a negatív energiájukat. Te is ezt érezhetted... Elárulok valamit. Az egyik orvos szintén közéjük tartozik.
-Micsoda?
-Csak azért nem ölték még meg a húgodat, mert a én itt vagyok.
-Köszönöm, hogy vigyázol rá...
-Nem a te kérésedre vagyok itt, tehát ne köszönd. Csak azért, mert a testvérem áthelyeztet ide nem fogok úgy tenni, mintha élvezném!-csattant fel.
Ekkor fogtam fel, hogy miért olyan ideges, hogy itt kell lenni. Ő azt a feladatot kapta, hogy három társával együtt rám vigyázzon. Az, hogy egyedül van nem tesz jót neki. Egységben az erő. Ezek szerint ők is ezen az elven dolgoznak.
Másnap mikor bementem a suliba az egyik haverom azzal fogadott, hogy Vanessa az előttem levő padba fog ülni.
-Húrrá-mondtam idegesen.
A lányra nem tudom hányszor szóltak rá, de ő mindig csak felém fordult. Szerencsére könnyen levegőnek tudtam nézni. Folyton azzal voltam elfoglalva, hogy Hope vonásait nézzem.
Feltűnt, hogy most másik szemüveg van rajta, mint a Fesztiválon. Zöld szeme csak úgy szikrázott, ha Vanessa rá nézett.
-Hogy lehet valaki ekkora lúzer?-kérdezte tesi óra előtt a szöszi.
-Na jó csend legyen osztály!-mondta a tanár, mikor csöngettek.-Ma azt fogom megnézni, hogy kinek milyen az álló képessége...Csend!-kiáltotta mikor többen is felmordultak.-Nem fogok könyörögni...
-Fogadjunk, hogy erősebb vagyok nálad-mondta Vanessa és megbökte Hope-ot.
-Csak, mert hamarabb születtél még nem biztos, hogy jobb is vagy.
-Fogadjunk-oda hajolt és súgott valamit a lány fülébe, mire az visszakézből felpofozta.-Te ribanc!
Vanessa neki esett Hopenak. A lány gyors mozdulattal kitért előle, majd a hátára vágott. Vanessa elvesztette az egyensúlyát, majd hasra vágódott. A következő pillanatban két kezére támaszkodva felrúgta magát, állon rúgva ezzel Hope-ot.
Mindenki elhűlve nézte mi történik. Hope letörölte a szájáról a vért, majd ledobta a szemüvegét.
-Milyen jó, hogy én tanítottalak erre... Onne-chan-mondta.
Védekezően felemelte a kezét, közben a hátsó lábára helyezte a súlyát. Vanessa szintén támadó állást vett vet, majd rúgott. Hope simán kivédte, majd egy körívessel gyomron rúgta a másikat. Vanessa szitkozódott, de nem adta fel. Sorra rúgott Yuuki felé, de ő mindig kitért előle.
Időnként Hope vissza ütött, de ilyenkor komoly pontossággal. Kezén a bőr felszakadt, de őt úgy látszik nem zavarta.
Mindenki elhűlve nézte a viadalukat. A tanár (küzdősport oktatóként) nem szólt semmit, csak figyelt. Rúgások és pofonok sokasága következett. Hope ügyesen kitért, majd a legváratlanabb helyzetből támadott.
-Csak ennyit tudtál felmutatni, mielőtt megizzadtál volna?-kérdzte, majd kegyetlen erővel és nem kevesebb gyorsasággal kezdte el verni Vanessát.
Mikor a lány elhátrált tőle a falig,Hope a feje mellett bele vert a falba. Valamit mondott neki,mire a lány csak vigyorgott. Hope még egyszer bele vert a falba, majd elment az öltözőbe.
-Ez mi volt?-kérdezte valaki, mikor végre felfogtuk, hogy mit is láttunk.
Vanessa ott ült a fal tövében, de senki nem mert oda menni hozzá. Innen látszódott, hogy ott ahol lecsúszott véres a fal a karja nyomán.
-Az ott Hope öklének a nyoma?-kérdezte valaki.
És valóban. Ahol a lány bele vágott a falba, volt egy nagy benyomat. Itt kezdtem el gondolkodni, hogy Hope tényleg nem az akinek mondja magát.

(Folytassam)

7.fejezet Vanessa

Másnap idegesen mentem be a suliba. Elsõ dolgom az volt, hogy kifaggassam a lányt, de õ megfázásra hivatkozva nem mondott semmit. Az amúgy vidám lány amint elkezdtem kérdezni, hogy mire akart utalni a katona még vissza húzódóbb lett.
Valami megváltozott rajta, de nem tudtam mi. Hamar be kellett látnom, hogy 2H32 figyelmeztetésének hála más szemmel kezdtem el rá nézni. Tesin annyit bénáztam mint még soha, csak, hogy kitisztuljon a fejem.
Sikerült. Rajzon megint ugyan úgy ültünk egymás mellett, int mindig korábban. Éppen elkezdtem volna piszkálni, amikor nyílt az ajtó és az osztályfőnökünk lépett be nyomában egy szõke lánnyal.
-Jó napot osztály! Hadd mutassam be nektek Vanessát.  Amerikából költöztek vissza a szülei akik japánok. Remélem segítetek neki beilleszkedni. Foglal helyett kicsi lány-mondta a tanárunk.
Ahogy a lány végig ment a termen feltûnt, hogy szinte mindenki õt nézi. Nem volt meglepõ hiszen szõke haja eltért a mienktõl. A fiúk utána fordultak, és én is azon kaptam magam, hogy végig mérem. Elhaladt mellettünk. A tekintetem találkozott egy pillanatra az õ lila szemével.
Szeme felcsillant, (amitõl megborzongtam), majd tovább vándorolt Hope-ra. komolyan mondom a két lány szabályosan végig mérte egymást, majd padtársam keze ökölbe szorult, mire izmai ropogni kezdtek. Vanessa megvetõen felhúzta az orrát,majd meglepõ módon elcsapta a fejét, és ment tovább.
-Ez mi volt?-kérdeztem halkan.
-Régi ismerõs-mondta Hope feszülten.
Azt vette észre, hogy a karperecével játszik. Mindig meglepõdtem, hogy neki engednek ilyesmit hiszen igazából tilos volt az iskola szabályzata szerint. Az órán olyasmi történt ami még soha. Hope idegességében eltörte három ceruzáját is.
Míg azon gondolkodtam, hogy mi lehet a baja, a hátam mögött ülõ fiú megkocogtatta a vállam, majd egy nekem szánt levelet adott át.
"Szia jobban szeretnélek megismerni. Járnál velem? Nessa"
Elhúztam a számat, majd egy Igent írtam a lapra, és vissza küldtem a feladónak. Nem jött válasz rá, de Hope a lapja szélére egy kérdõjelet és egy "Miért hazudtál neki?"-felirat.
"Mert nem akarok vele járni, és jobb ha tudja, hogy nincs nálam esélye"
Hope a szemét forgatta, de láttam rajta, hogy kicsit megkönnyebbült.
"Amúgy nem is tudtam, hogy az apád katonai projekt vezetõje"
Testtartása megmerevedett, majd elfordult tõlem. Oké ezt nem kellett volna. Még 2H32 is ideges lett Higurashi úr említésén. Hogy is gondoltam, hogy pont a lánya nem lesz tõle ideges.
-Bocsánat-mondtam.
Óra után lassan pakoltam össze, ami hiba volt. Vanessa ott téblábolt mellettem, míg pakoltam, és nem érdekelte, hogy Hope-al beszélnék.
-Komolyan nem akarsz velem járni?-kérdezte, közben jól láthatóan kihúzta magát, hogy az amúgy is nagy mellei még nagyobbak legyenek.
-Nem és most hagy légyszíves békén!
A lány duzzogva hátra tûrt egy tincsét, mire kivillant a fekete karperece, a blúza alól.
A nap folyamán többször megfigyeltem. Jó tényleg csinos volt, de szõke tincsei nagyon nem tetszettek, és az sem ahogy tetteti magát. Valamiért nagyon ilyesztõnek találtam lila szemeit.
Azok a különös íriszek nem igértek jót. Taszítottak, és ara kényszerítettek, hogy elmeneküljek. Akkor még nem tudtam, hogy ez minek köszönhetõ.

(Folytassam)

6.fejezet Családi titok

Ezt most komoly?
Már nem tudom hanyadjára tettem fel magamban ezt a kérdést. Elõttem egy halom irat feküdt, amit apám rakott elém. Ismeretlen katonák nevei voltak elõttem, de akadt olyan is amelyiket láttam már.
-Mit kezdjek ezzel?
-Most már tudod, miért üldöznek téged... Az itt lévõ katonák, mind egy program része. Mivel a  program nevét én adtam, így azt hiszik te voltál a megalkotója is...
-Miért hiszik azt? És kik ezek az "üldözõk"?-kérdeztem idegesen, mert eszembe jutott a haldokló húgom akiket ezek az emberek tettek tönkre.
-Mert a program elsõ alanyát szintén Dereknek hívták. Erõs katona volt és nagyon bátor. Az üldözõk, meg azok akik a program selejtjei. Agresszív és nagyon instabilak. A többség saját magát megsemmisítette, de akiknél késõbb jelentkeztek a tünetek, azok kijutottak a katonai bázisról.
-Milyen selejtek? Nem értek semmit.
-Apád munkája, hogy tökéletes kiborgokat hozzanak létre. Eleinte gépekbe próbáltak emberi tudatot telepíteni, de mivel ez nem jött be, így haldokló embereknek adnak gépek tudatait, és egy szert amitõl soha többé nem lesznek betegek. Ez nagyon sokáig jó volt, de sajnos rá kellett jönniük, hogy a szer szabályosan három évig hat, és utána egy egyszerû megfázás is megölte az embereket...
-A mai katonák sokkal fejlettebbek. Nem tudjuk, hogy mi változtatta meg õket, de az biztos, hogy nincs bennük semmi gépi, csak a ruházatuk-vette vissza a szót apám.
-És rám melyik faj vadászik, csak mert egyiküktõl kaptam a nevem?
-A gép tudatúak-szólat meg 2H32-a nappali ajtajában.
Egy ideje már ott állhatott, de nem vettem észre.
-Te is ilyen vagy?-kérdetem kétkedve.
-Az utolsó generációhoz tartozom, ahogy testvéreim is. Apádék azt nem mondták, el, hogy mi már választhatunk, hogy milyen szakot akarunk végezni. a három testvérem közül csak a húgom ment az alapképzés után.
-Oké... Na és ez a ruha? Ez is gépi?
Megnyomta az óráját, mire egy kis gépi kijelzõ jelent meg a csuklója felett. Valamit beütött, mire a készülék pittyegett,majd a semmibõl egy közönséges fegyver jelent meg.
-Ez elég magyarázat?
Nem feleltem. Vissza fordultam ahogy lapozgattam a dokumentumokat, meg akadt a nevem egy projekt vezetõn.
-Haruki Higurashi is nálatok dolgozik?
-Szegény férfi. Kishíján elveszítette a gyerekeit, de hála a...
2H32 villám sebességgel ott termet, és egy kést szorított a torkának.
-Még egy szó Higurashi kapitány családjáról és nem fog érdekelni, hogy ön is a védelmem alatt áll. A kapitány családi története titkos ha nem emlékezne rá-mondta.
A penge nyomot hagyott apám nyakán, aki rémülten nézett a katonára.
-Önnek Ookami-sama túlságosan az agyára ment az alkohol, amit azért ivott, hogy ne fecsegjen! Lehet jobb volna ha nem szólalna, meg ha ilyen téma kerûl szóba!-mondta.
Apám arcán soha nem láttam még ekkora szégyenérzettett.
-Van még amirõl tudnom kéne?
-Hope nem az akinek gondolod-mondta 2H32.- Ne akarj vele össze jönni-tette hozzá, majd kiment a konyhába.
Na ez volt az ami nagyon sokkolt.
-Hogy értetted ezt?-kérdeztem, de választ csak nagyon sokára kaptam rá.

(Folytassam?)

5.fejezet Zavaros helyzet

A lakás felfordulva, apám meg anyám ájultan hever a földön a húgom meg a saját vérében fekszik.
-Vini!-kiáltottam.
Ahogy oda szaladtam hozzá láttam, hogy még él. Hívtam a mentőket és a rendőröket. Ahhoz képest, hogy Tokyo elit negyedében lakunk nagyon késõn értek ide. Addigra befutott 2H32-is, és segített elszorítani a húgom vérzõ sebét, hogy ne haljon meg.
-Miért voltatok mind hárman a fesztiválon?-kérdeztem halkan.
-A te védelmed volt a feladatunk. Sajnálom ha tudom, hogy ma ez történik valaki maradt volna itt velük is-mondta.
Valamiért nem tudtam rájuk haragudni. Talán csak a katona hanghordozása tette, de nem akartam vádaskodni.
Ahogy a mentõsök kiértek kezelésbe vették a húgomat. Biccentéssel köszöntek 2H32-nak, majd felrakták a húgomat a kocsiba.
-Öltözz át, majd beviszlek hozzájuk-tette a vállamra a kezét a férfi.
Mivel a rendõrök még nem érkeztek meg kénytelen voltam neki engedelmeskedni. Meg se lepõdtem, hogy a rendõrök ismerik a a katonát.  Õ elmondta mi a feladata, majd hagyta hogy helyszíneljenek a férfiak.
Már nagyon bent akartam lenni a kórházban. Nem is a szüleim érdekeltek igazán hanem a húgom.
Nagy sokára elindultunk. 2H32-nagy gázzal hajtott végig az utcákon, de senki nem kapcsolta le. Ahogy kiszálltunk láttam még, hogy lekapcsolja a megkülönböztető jelzéseit amik a kocsi elejére voltak felszerelve.
Gyors léptekkel jött mellettem a recepcióra, majd végig velem maradt, míg megtaláltam a húgom szobáját. Sajnos nem mehettem be hozzá, de az is elég volt, hogy a kórtermén kívül nézhetem, hogy hogy van.
Az orvosok szerint sokáig bent lesz majd, ami nem meglepõ azt nézve, hogy a gyomrán is megszúrták, valamit a nyakánál is megvágták a bõrét.
-Aki megtámadta õket nem tudhatta, hogy hogyan kell vágnia ahhoz, hogy halálos és azonnali legyen a halál... Ez a húgod szerencséje-mondta.
Feltûnt, hogy 2H32 elgondolkozik az orvos mondandóján, de nem szólt semmit ameddig a férfi el nem ment.
-Az illetõ valószínûleg nem akart azonnali halált a húgodnak. Vagy úgy tervezte, hogy késõbb érsz haza, és akkor a karjaidban hall meg, vagy olyan sérülést akart adni a kicsi Vininek, amibõl nehezen, és kevesen gyógyultak fel eddig... Nem akarok akadékoskodni, de  van valaki a kórházban is a rossz akaróitok közül. Túl sokáig tartott amíg kiértek a mentõsök, pedig a telefonálásod szinte azonnal volt, hogy haza értél.
-Lehalgattátok a telefonunk?
-Csak én nekem van hozzá kódom. A fivéremnek és a párjának nincs hozzá jogosultsága... Mindjárt ide hívom az egyikõjüket-mondta, majd kisit arrább ment.
Idegesen próbáltam kivenni, hogy mit mond, de nem értettem belõle semmit se. Kódokban beszélt a társával, majd miután letette a készüléket nem szólt semmit.
Merev testtartással állt  a falnak dõlve. Izzó zöld szeme nem ígért semmi jót. Megborzongtam a gondolatra, hogy valahol már láttam ehhez hasonló tekintettet, de nem szóltam.
Rövidesen befutott a fivére is. Most, hogy tudtam, hogy van köztök valami rokoni kapcsolat jobban megfigyeltem õket. 2H32 majd másfél fejjel  alacsonyabb volt, de másban nem tértek el.
Nem sokkal késõbb 2H32 kiharcolta, hogy az orvosok engedjék a fivérét.
-Gyere pihenned kell. Holnap iskola van és nem hiányozhatsz!
-Nem hagyom itt Vinit-mondtam.
-A fivérem figyel rá, hogy ne tegyenek kárt benne. Gyere!
Nem mozdultam. Igaz, hogy ott volt, de mi van ha elbambul?
-Nem lesz semmi baj. Az órájában mozgás érzékelő van ami riasztja ha elalszik, és mozgás támad a szobában... Gyere! Holnap intézkedem, hogy elköltözzetek a környékről  de ahhoz ki kell pihennem magam!
Kifújtam a levegőt, majd követtem. Haza érve meglepõdvve tapasztaltam, hogy rend van a lakásban, de aztán megláttam YH34-fór én nem kérdeztem semmit se.
Aznap alig aludtam valamit. Pedig ha tudom, hogy másnap mi vár rám magamra erőltetettem az alvást.

4.fejezet Őszi fesztivál 2/2

Ott toporogtam a park bejárata előtt, és vártam, hogy Hope jöjjön. Majd egy hétig kérleltem, hogy eljöjjön, amit a testőr gárdám sem díjazott, de végül beleegyezett. Néhány lány érdeklődve figyelt, abban a reményben, hogy az utolsó pillanatban közülük viszek el valakit.
Mikor megláttam Hopet-ot elakadt a szavam. Fehér alapon rózsaszín cseresznyevirágos yukata volt rajta. A lányok megnézték, de nem is csodálom, hiszen a haja ki volt engedve, és szemüveg volt rajta. Ha szív köves karkötője nincs rajta én is nehezen ismertem volna fel.
-Hú-szaladt ki a számon.
-Oké jól kezdődik-mondta zavartan.
-Oh gomen nasai ... Csak alig ismertelek fel... Szemüveges vagy?-kérdeztem zavartan.-Igen, nem nagyon szeren ezért nem ezt használom, és mielőtt megkérdeznéd... Igen zöld a szemem színe.Ahogy szemébe néztem kicsit zavarba jöttem. Szerencsére Hope jobban toppon volt mint én és a fejével a park felé intett. Egymás mellett sétáltunk a standok között. Sorra álltunk meg ételt venni. A lány nem volt zavarban, hogy mennyit eszik.
-Fejedbe vettet, hogy minden ramenesnek megadod a lehetőséget, hogy keressen valamit?-kérdeztem az ötödik ilyen stand után.
-Bocsi éhes vagyok-vont vállat.
-Már eltudom képzelni, milyen lehet Naruto a valóságban...
-Inkább Inuyasha, Kilari-kontrázott rá.
-Jó, hogy nem Natsu.
-Az bolond... Szoktál conra járni?
-Nem igazán. Szeretnék elmenni egyre, de nem nagyon tudok-mondtam.
Mellettem egy fiú felhorkantott. Barátnője mérgesen nézett rá, de nem szólt semmit. Ahogy jobban megnéztem a fiút rá jöttem, hogy minden standnál ott voltak ők is. A srác jól láthatóan megmutatta a bal kezét amin egy drágának tűnő óra volt. Az óra szíjába 2H33 felirat volt vésve. A gyomrom görcsbe rándult, mikor rá jöttem, hogy a testőrségem még ide is követ.
-Derek itt vagy?-kérdezte Hope.
-Persze.
-Remek akkor jössz? Még a fele fesztivált se láttuk-mondta.
Egyet értettem vele, bár valahogy rontotta a tudatom az, hogy a négy testőrből legalább három a fesztiválon van. Elég volt azzal megküzdeni magamban, hogy egy diáktársam beépített, és valószínűleg most is figyel, de ez már kezdett az agyamra menni.
-Baj van?-kérdezte a lány.
-Csak néhány dolog zavar... Bocsi pocsék társaság vagyok.
-Ugyan azért a tűzijátékot megvárod még velem?-kérdezte csillogó szemekkel.
Azokban a zöld íriszekben annyi őszinteség volt, hogy nem bírtam neki nemet mondani. Még legalább két órát mászkáltunk a standosok között, és Hope kezében szinte mindig volt valami étel amit csemegézett.
A tűzijáték pazar alakítás volt, de nem is vártam mást hiszen mindig kitesznek magukért a szervezők. Mire felfoghattam volna, hogy mennyi az idő már haza felé sétáltunk Hope-al. Bár alig csináltam valamit még is olyan gyorsan eltelt az idő.
Sajnos otthon borzalom fogadott.

3.fejezet Õszi feszivál 1/2

Közelgett az õsz vége. Az otthoni idegeskedések ellenére próbáltam a suliban lévõ feszültségre is összpontosítani. Közeledett az õsz záró fesztivál, és egyre több lánytól kaptam levelet, hogy velem akarna jönni. Oké, hogy a lányok választanak partnert, de akkor is.
Egyvalakivel akartam volna elmenni, de õt nem mertem megkérdezni errõl a témáról. Igaz az elmúlt években megfigyeltem, hogy mindig egyedül jön az ilyen iskolai rendezvényekre, vagy ha nem akkor az ikertestvérei valamelyikével. Köztudott tény volt, hogy Hope egy négyes iker második szülöttje, és egyben a család elsõ lány gyermeke.
Volt egy bátyja (Haruki),egy öccse (Haru) és egy húga (Hanako). Õ volt az egyedüli Y-os, ezért változtatta át angolra a nevét, pedig elvileg a szülei nagyon haragudtak emiatt rá.
Reménykedve ültem be a padba. A lányok vágyakozva néztek rám, de megpróbáltam nem oda figyelni. Tudtam, hogy rövidesen választanom kell közölük, de nem akartam olyan lányt hívni aki túl sokat vár tõlem.
-Szia-köszöntem hallkan.
-Szia, hogy vagy?-kérdezte vidáman közben felírta a dátumot a füzetébe.
-Fogjuk rá, hogy jól.
Nem akartam mondani, hogy három testõr minden mozdulatomra oda figyel a házban és a házon kívül. Bele se akartam gondolni, hogy egy katona van az osztályomba is, hiszen az már borzalmas lenne.
-Hali itt vagy?-kérdezte, közben a kezét az arcom elõtt lengette.
-Mi ja igen... Mit is kérdeztél?
-Miért nem mész Akemi-val a fesztiválra?
Az említett lány a nevéhez híven szép volt, de már nem akartam tõle semmit se. Igaz sokan mit megnem adtak volna, hogy vele egy asztál ûlhessenek, nem hogy fesztiválra menjenek vele. Én már nem tartoztam ezek közé.
-Mert nem szeretnék vele menni.
-Akkor Akina? Õ is nagyon akarna veled menni.
Megráztam a fejem.
-Tulajdon képen nem tudnék egy lányt se aki ne akarna veled menni a fesztiválra...
-Én sajnos tudok egyet mondani-mondtam halkan.
-Ki az?-kíváncsiskodott Hope.
-Te vágtam rá mielõtt gondolkodtam volna.
Hope zavarba jött, majd elõre szedett egy tincset a hajából, és azzal kezdett el játszani.
-Igazából én is szívesen mennék veled a fesztiválra-mondta maga elé.
Döbbenten fordultam felé, mire arca még pirosabb lett. Elfordult és hallgatásba burkolózott. A nap további részében hiába próbáltam vele beszélgetni, ugyan az a csendes lány volt aki mindig is. Az utólsó óra után hiába kerestem, mire megtaláltam volna egy csapat lány állt elém, és faggattak, hogy kivel megyek a fesztiválra.
Mire elszabadultam tõle 2H32 már várt a fekete jaguárral.
-Most komolyan minden hova neked kell vinni engem?
Persze nem válaszolt. Nem volt vele semmi bajom, csak zavaró volt, hogy nincs magán életem.
A katonák megjelenése azzal járt, hogy apa kénytelen volt lemondani az alkoholról, aminek örültem, de a feszültség ami volt emiatt az elviselhetetlen volt. Folyton veszekedett velük, azok meg csendben tûrték a kirohanásait.
-Holnap végre megtudjuk kivel mész a fesztiválra?-kérdezte a katona mikor beparkolt a házunk elé.
-Ha szerencsém van akkor az a lány akivel akarok menni eljön velem...
-Csak, hogy tudd oda is elmegyünk csak civilben-mondta.
Alig léptem be már is hallottam, hogy a kocsi elhajt. Megcsináltam a házim, majd Vini-vel elindultam a játszótérre. Már nem csak õ miatta mentem, hanem reménykedtem benne, hogy összefutunk Hope-al.
Ma is így volt. Mikor meglátott szörnyen zavarba jött, de nem hagytam, hogy elmenjen.
-Várj!... Nem jössz velem a fesztiválra?-kérdeztem, mire megtorpant, és felém fordult.
-Velem akarsz menni?-kérdezte zavartan, mire bólintottam.-Na és a többi lány?
-Nem érdekelnek-mondtam határozottan.
-Miért nem?
-Hát, metr... Évek óta tetszel nekem-mondtam ki végül.
Hope ugyan olyan zavarba volt mint én.
-Majd meglátjuk, de én most megyek kutyát sétáltatni-mondta, majd elszaladt, én meg csak álltam ott bambán.

2.fejezet Az elsõ találkozás 2H32-val (Two H Thirtytwo)

Dühösen álltam a szobámban, és azon gondolkodtam, vajon mikor esek már neki apámnak. Az az alkoholista begyógszerezte a húgom és magáévá akarta tenni. Még  szerencse, hogy nem bírtam aludni.
Éppen nem késtem el, hogy a saját apánk gyalázza meg Vinit. Szerencsére a húgom végig aludta, hogy felpofoztam a férfit akit már nem tudok apának nevezni. Anya nem mondott semmit, mivel fél apától.
Ahogy a reggel eljött fogtam a húgomat és anyám felőli nagybátyánkhoz vittem, hogy vigyázzon rá. Õ persze örült a társaságnak, hiszen egy háborúban lebénult a jobb lábára, és azóta sokan kerülték.
Egész nap idegesen ültem az órákon. Ha a tanárok szóltak csak nehezen válaszoltam, és feltûnt nekik is. Éltanuló voltam, és mindig igyekeztem nem kimutatni, hogy mi a helyzet otthon.
-Mi a baj Ookami?-kérdezte a rajztanár, mikor fáradtan a padra dõltem.
-Csak fáradt Sensei. Tegnap este a kutyám elszabadult és segített elkapni-mondta Hope, mikor nem válaszoltam.
-Hát legközelebb ne hagyja, hogy egész este kergesse az ön kutyáját Higurashi!-mondta a tanár, majd elment.
-Köszi Hope-mondtam halkan, mivel nem tudtam volna kimagyarázni, hogy miért vagyok fáradt.
-Nincs mit, de inkább csak Yuuki-mondta.
-Az nem hó?
-Nem két u-val ugyan az mint a Hope-mondta.
Ezen elgondolkodtam. Úgy látszik még se tudok mindent a szülõ országomról. Minden esetre ez a kis beszélgetés kizökkentett a borús gondolataimból. Hope hozzám szólt pedig elég gyakran piszkálom.
Hope a maradék három órában gyakran rám mosolygott. Igazából sokszor elkaptam az évek alatt, hogy figyel, és ilyenkor mindig mosolygott, de ez most valahogy más volt. Talán csak beképzeltem, de mintha aggódna értem.
Miközben a nagybátyám felé sétáltam végig azon gondolkodtam, hogy vajon mit jelenthetett a tekintete. Vini  a nyakamba ugrott, miközben azt hallgattam, hogy milyen jól társasozott a nagybátyánkkal.
-Nem akartok itt aludni?-kérdezte bácsikám, mire elgondolkodtam.
Sajnos végül nemet kellett intenem, mivel tudtam, hogy otthon még nagyobb balhé lenne belõle mikor vissza megyünk.
-Húgi itt maradhat ha akar, de nekem muszáj haza mennem anya miatt, bár rá is haragszom most-mondtam végül.
-NE ítéld meg édesanyád hiszen csak fél.
-Tudom-mondtam.
Vini velem akart jönni, így õt is haza vittem. Apa már legalább egy üveg bor elfogyasztásán túl volt, így éppen aludt. Csendesen osontunk fel az emeletre, majd miután megcsináltam a házim megint elmentem a húgommal a városba. Ez legalább jobb volt mint otthon várni a robbanást.
Az utca csendes volt és mégis érezhető volt a feszültség a levegõben. Egy ideje, már sétáltunk, mikor feltûnt, hogy követnek minket. Ahogy hátra néztem két férfit vettem észre, akik elég közel voltak hozzánk.
-Húgi felveszlek a hátamra jó?-kérdeztem, majd felraktam a hátamra.
Meggyorsítottam a lépteimet, mire a férfik is követtek. Befordultam egy utcába. Jó pár kereszteződésben befordultam, mikor zsákutcába kerültem. A férfiak léptei nagyon közel voltak, ezért beguggoltunk egy kuka mögé. Befogtam Vini száját, és vártam, hogy felfedjenek minket.
Hangos fék csikorgás, majd dudálás hangzott fel, amit káromkodás váltott.
-Nézzenek már maguk elé Barmok!-hangzott egy erényes hang, és egy ajtó csapódás.-Ha egy karcolás is lett a kocsimon maguknak végük!
-Ki vagy te?
-Egy nagyon mérges katona! Na tűnjenek innen!
Sokáig csend volt. Már azt hitem, hogy mind elmentek és elõ merészkedtem a kuka mögül, mikor megláttam a fekete jaguárt a zsákutca elõtt parkolni. Oldalán egy fekete ruhás, és napszemüveges férfi támaszkodott, és látszólag ránk várt.
-Na végre. Beszállás a nagybátyaátok már vár rátok-mondta, majd kinyitotta a hátsó ajtót.
Bizonytatlanúl szálltam be, mivel nem akartam nyilvános jelenetet rendezni.
A férfi a bácsikám házánál állt meg, majd kiengedett minket. Becsöngetett a házba, majd miután mi is be mentünk becsukta maga mögött az ajtót.
-Biztos nem akartok itt lakni?-kérdezte nevetve a bácsikám.-Gyorsan megtaláltad õket 2H32(Two H Thirtytwo).
A férfi bólintott, majd engedéjt kért a távozásra.
-Ki ez?-kérdeztem mikor a kocsi hangja eltûnt a távolba.
-2H32 egy katona. Õt és a csapatát felbéreltem, hogy vigyázzon rátok. KEttõ most érkezett meg hozzátok. Õ és egy másik katona meg az útcán és az iskolában vigyázz rád. A másik kettõ a húgod felügyelje.
-Minek nekünk katona testõrség?
-Sokk mindent nem tudsz pl, hogy apád miért alkoholista. Sok veszély fenyeget titeket, és nem csak a faterodra gondolok elsõsorban. Ha 2H nem lép közbe most kilennétek fosztva és a húgod valószínûleg nem élne-mondta.
Döbbenten néztem rá, de be kellett látnom, hogy igaza lehet.

1.fejezet Az életem szerelme

A nap már régen lement, mikor a húgommal haza értünk a játszótérről. Apám szerencsére már aludt. Nem is tudom mit kaptunk volna, ha ébren van. Anya a nappaliban ült és csak felnézett ránk, de nem szólt semmit. Vinni belekapaszkodott a kabátom ujjába, ahogy felmentünk.
Minden szó nélkül bezárkózott a szobájába, ahogy én is. Ledobtam a holmijaim, majd elmentem tusolni. A forró víz minden izmom ellazította ugyan, de megnyugtatni nem tudott. Túlságosan pörgött az agyam ahhoz. Elhúztam a homlokomba érő tincseimet, miközben az arcom is megmostam.
A tanáraim egyre többet piszkáltak azzal, hogy a hajam túl hosszú. Vagy el kellett volna tűznöm, vagy levágatni, de egyiket se akartam megcsinálni. Szerettem a vállig érő barna hajam. Igaz az iskolai szabályzatnak ellent mondott, de lázadó voltam a magam módján.
Tesin tettem a hülyét, mint akinek komoly gondjai vannak az egyensúly megtartásával, közben imádtam a sportokat. Órákon rendszeresen "elfelejtettem" a megoldást mikor felszólítottak. Szerettem bevágódni a lányoknál, akik rendszeresen egy pillantásomra a kanjaimba omlottak, de a szívem mélyén csak egyet szerettem.
Mikor végeztem a tusolással vissza mentem a szobámba, majd neki álltam a leckémnek. Nem nagyon vesztegettem az időm, hiszen az egyik legjobb tanuló voltam. Csak így felelhettem meg az apám elvárasainak. Bár gyűlöltem a gondolatot, de már előre elvolt döntve melyik egyetemre megyek. Apám csak az orvosira engedett volna el, így már szinte biztos helyem volt ott. Nem akartam oda menni. Művészetet akartam tanulni, és annak a lánynak a közelében maradni akit nagyon szeretek.
Mivel azonban szegény körülmények közül származott apám hallani se akart róla. Inkább látott minden héten más lányokkal, mintsem, hogy vele legyek. Egyszer össze futottam vele a boltban. Apa nagy jelenettrendezett, hogy egyáltalán köszönök neki.
Oh, hogy ki ez a lány? Higurashi Hope. Hosszú fekete haja, és szikrázó kék szeme volt. Apró termetű mindössze százhatvan centi méter magas. Sokat mosolyog, de beszélni már kevesebbet lehet hallani.
És én még is ezért a lányért rajongottam. Még a sötét magányos óráimban is mindig rá gondoltam. Nála csak a húgom volt fontosabb. Hope a maga titokzatos kisugárzásával szinte vonzott. Kis,törékeny termete meg arra késztet mindenkit at ismerőseim közül, hogy megóvja még a széltől is. Miroku a legjobb haverom gyakran lökte felém, csak azért, hogy nekem kedvezzen.
A lány mindig zavarba jött, és gyorsan kellő távolságba húzódott. Mindig ő kért bocsánatot, aztán el is sietett. Azonban volt valami ami nem stimmelt vele.
Ő volt az egyetlen aki még a tesi tanár óráján is viselhette a mancs alakú karperecét. Soha senki nem szólta meg ha egy leckéje nem volt kész, vagy ha véletlen elaludt órán. Ha más tette meg ezeket, akkor kemény büntető munkákat kapott, de ő nem. Őt mintha nem is vették volna észre. Persze mikor ő bealudt egy órán rendszerint én kaptam a büntető munkát, mert annyira elmerültem ellazult vonásai tanulmányozásában. Nem bántam. Ki bánná ha a titkos szerelme nézése miatt kapna büntetést. Én biztosan nem bánom.