Mikor meghallottam az alsó lépcsőfokok reccsenését a nappali ajtaja felé fordultam. Nagyot nyeltem, mikor megláttam a lányt. Valami egyszerű fehérneműt viselt alól, felül pedig az egyik flanel anyagú ingem hordta. Látszott, hogy nincs alatta melltartó, de mellei még így is pimaszul gömbölydedek voltak.
-Baj van?-kérdezte ahogy mellém lépett.
-Azon kívül, hogy elég merész vagy ebben a ruhában semmi...
-Ugye nem baj, hogy a te inged vettem fel?
A szemem forgattam, közben fel álltam a kanapéról.
-Jobban áll mint az amit a cellában viseltél, főleg így-mondtam, majd finoman a fenekére csaptam.
-Oh te!-mondta nevetve, majd váratlanul a nyakamba ugrott.
Elvesztettem az egyensúlyom, mire a földre estünk. Hope nevetve ült fel a csípőmre, miközben keze a mellkasomon volt. A combjaira tettem a kezem, közben csak nevetni tudtam, ahogy õ is. Néhány percig csak így nevetgéltünk, majd mikor a légvételünk csitult, egymás szemét figyeltük.
-Jobban vagy?-kérdeztem halkan.
Hope bólintott, majd az arcomhoz nyomta kezét. A tenyerébe fúrtam az orrom, majd belecsókoltam a bõrébe. Ahogy a lány elõre hajólt, hogy megcsókoljon a kezem feljebb siklott a combján, mire borzongás futott végig rajta. A szomjazó csókja, most sokkal gyengébb volt. Éreztem benne a félelmeit, a vissza fojtott indulatot, és még valamit amit nem tudtam azonnal felismerni.
Kezeim felcsúsztattam a derekára, (mire megint borzongás futott végig rajta), majd felültem. Beletúrt a hajamba, közben közelebb húzódott hozzám. Ajkaival körbe járta a szám vonalát, közben ujjai össze- össze záródtak a tincseim között.
-Nagyon megijesztettél ma-mondtam, mikor végre elváltak az ajkaink.
-Köszönöm, hogy észhez térítettél-mondta.-Kimondod megint?
-Szeretlek Yuuki Higurashi-mondtam.
A lány arcán széles mosoly terült el, majd megint megcsókolt.
-Köszönöm, hogy itt vagy velem, de...-Kihúzta magát, hogy a szemembe nézhessen-Most beszélnünk kell!
Hangja erõsen azt sugallta, hogy most végig kell hallgatnom. Mielõtt azonban bele kezdhetett volna a gyomra hangosan korgott.
-Oké meghallgatlak, de közben menjünk vacsorázni. Legalább két hete nem ettél mást csak napi egy szelet kenyeret, és egy pohár vizet... Valószínûleg mindjárt kieszed a hûtõm teljes tartalmát-mondtam.
Hope sóhajtott, majd lemászott az ölembõl, de nem állt fel. Láttam rajta, hogy most akart valami fontosat elmondani, aminek én hülye elvettem a varázsát. Ostoroztam magam miközben felhúztam a földrõl. Hope nem igazán mondott semmit vacsora közben-mondjuk amennyit evett, nem is volt csoda. Már hozzászoktam, hogy a kiborg szer birtokosai mindig többet ettek mint egy átlagos nagy étvágyú ember. Én már rég végeztem mikor Hope még mindig evett.
Mosolyogva néztem ahogy teleszedi a tányérját rizzsel, majd a szájához emeli. Bár úgy csinált, mint aki nem vett észre semmit arca pirossága elárulta, hogy tudja, hogy figyelem.
-Elmosogatok jó?-kérdezte, mikor végzett.
-Hagyd csak! Ott a mosogató gép-mondtam, és elvettem tõle a tányérját.-Mit szerettél volna mondani?
-Hát kettönkrõl akartam veled beszélni...
A házban nagy csattanás hallatszott, majd az összes lámpa kialudt.
-Áram szünet?-kérdeztem zavartan.
-Kell lámpa?-kérdezte Hope, közben megfogta a kezem.
-Nem hagyd csak. Van a szobámba... Bár beszélgetni sötétben is lehet...
-Oké.
Elindultam a szobám felé, közben figyeltem, hogy nehogy nekivezessem a lányt valaminek. A lépcsõn felbotladozva mentünk fel. Még jó, hogy a szobám ajtaja nyitva maradt, így a hold fénye elég volt ahhoz, hogy betaláljunk oda.
-Nos haljuk mirõl szeretnél beszélni?
Húztam magam mellé az ágyra a lányt.
(Kiváncsi vagy a folytatásra? Kommentben jelezd!)
Igen nagyon ! ;-)
VálaszTörlés