A nap már régen lement, mikor a húgommal haza értünk a játszótérről. Apám szerencsére már aludt. Nem is tudom mit kaptunk volna, ha ébren van. Anya a nappaliban ült és csak felnézett ránk, de nem szólt semmit. Vinni belekapaszkodott a kabátom ujjába, ahogy felmentünk.
Minden szó nélkül bezárkózott a szobájába, ahogy én is. Ledobtam a holmijaim, majd elmentem tusolni. A forró víz minden izmom ellazította ugyan, de megnyugtatni nem tudott. Túlságosan pörgött az agyam ahhoz. Elhúztam a homlokomba érő tincseimet, miközben az arcom is megmostam.
A tanáraim egyre többet piszkáltak azzal, hogy a hajam túl hosszú. Vagy el kellett volna tűznöm, vagy levágatni, de egyiket se akartam megcsinálni. Szerettem a vállig érő barna hajam. Igaz az iskolai szabályzatnak ellent mondott, de lázadó voltam a magam módján.
Tesin tettem a hülyét, mint akinek komoly gondjai vannak az egyensúly megtartásával, közben imádtam a sportokat. Órákon rendszeresen "elfelejtettem" a megoldást mikor felszólítottak. Szerettem bevágódni a lányoknál, akik rendszeresen egy pillantásomra a kanjaimba omlottak, de a szívem mélyén csak egyet szerettem.
Mikor végeztem a tusolással vissza mentem a szobámba, majd neki álltam a leckémnek. Nem nagyon vesztegettem az időm, hiszen az egyik legjobb tanuló voltam. Csak így felelhettem meg az apám elvárasainak. Bár gyűlöltem a gondolatot, de már előre elvolt döntve melyik egyetemre megyek. Apám csak az orvosira engedett volna el, így már szinte biztos helyem volt ott. Nem akartam oda menni. Művészetet akartam tanulni, és annak a lánynak a közelében maradni akit nagyon szeretek.
Mivel azonban szegény körülmények közül származott apám hallani se akart róla. Inkább látott minden héten más lányokkal, mintsem, hogy vele legyek. Egyszer össze futottam vele a boltban. Apa nagy jelenettrendezett, hogy egyáltalán köszönök neki.
Oh, hogy ki ez a lány? Higurashi Hope. Hosszú fekete haja, és szikrázó kék szeme volt. Apró termetű mindössze százhatvan centi méter magas. Sokat mosolyog, de beszélni már kevesebbet lehet hallani.
És én még is ezért a lányért rajongottam. Még a sötét magányos óráimban is mindig rá gondoltam. Nála csak a húgom volt fontosabb. Hope a maga titokzatos kisugárzásával szinte vonzott. Kis,törékeny termete meg arra késztet mindenkit at ismerőseim közül, hogy megóvja még a széltől is. Miroku a legjobb haverom gyakran lökte felém, csak azért, hogy nekem kedvezzen.
A lány mindig zavarba jött, és gyorsan kellő távolságba húzódott. Mindig ő kért bocsánatot, aztán el is sietett. Azonban volt valami ami nem stimmelt vele.
Ő volt az egyetlen aki még a tesi tanár óráján is viselhette a mancs alakú karperecét. Soha senki nem szólta meg ha egy leckéje nem volt kész, vagy ha véletlen elaludt órán. Ha más tette meg ezeket, akkor kemény büntető munkákat kapott, de ő nem. Őt mintha nem is vették volna észre. Persze mikor ő bealudt egy órán rendszerint én kaptam a büntető munkát, mert annyira elmerültem ellazult vonásai tanulmányozásában. Nem bántam. Ki bánná ha a titkos szerelme nézése miatt kapna büntetést. Én biztosan nem bánom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése