Hetek teltek el-ha pontos akarok lenni talán inkább hónapokat kéne mondanom-, hogy Hanako is elfoglalta helyét az iskola padban. Az osztályból mindenki imádta, de valahogy úgy tűnt a nővére nem igazán örül ennek. Hope időnként a régi volt, de voltak alkalmak -főleg ha Vanessa provokálta-, mikor szabályosan megrémített. Még is, mikor rá néztem egyre jobban éreztem, hogy nélküle unalmas lenne minden napom. Lehet, hogy ugyan úgy randizgattam más lányokkal, de nekem ő volt akkor is az igazi.
Közeledett a tavasz. Egyik délután kilógtam a házból, hogy kicsit megszabaduljak a testőreimtől. Ahogy sétáltam szembejött velem Hope, de nem egyedül.
Magas világos barna hajú srác kezét fogta, aki felsőbbrendűen nézett le rá. Láttam a lányon, hogy semmi kedve nincs a fiúval lenni, de még is próbál jókedvet vágni hozzá. Megtorpantam és csak néztem rájuk.
A lány mikor észre vett, egy pillanatra megtorpant, majd lesütötte a szemét, és ment tovább.
A valóság így még jobban fájt, mintha csak tudtam volna róla. Nagyon sokáig csak néztem utánuk, és nem bírtam megmozdulni. Nem is tudom mi zavart jobban. Hope reakciója mikor meglátott, vagy a srác felsőbb rendűsége.
Otthon csak az járt a fejemben, hogy valahogy segítenem kel a lányon. Szinte észre se vettem, hogy Vini ott lohol a sarkamban, egészen addig, míg meg nem ütötte a lábam, hogy figyeljek rá.
-Ez fájt húgi-mondtam, mert olyan volt az erő amivel ütött, hogy megroggyant a lábam.
-Bocsi-még szoknom kell az erőmet-mondta.-Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy beszéltél e apáékkal?
-Kellett volna?-kérdeztem még mindig a vádlim dörzsölve.
-Igen...
-Vini arra akar utalni, hogy holnap után elköltözünk-jött le apa a konyhába.
-Mi?-kaptam fel a fejem.
-Vini nehezen tudja még kontrollálni az erejét. Muszáj az akadémiára költöznünk, hogy ott képezzék. Higurashi kapitány számít arra, hogy te is elkezded a képzést. Már helyet is biztosított a számodra.
-És ha nem akarok menni...
-Nem maradhatsz itt-mondta apa ellent mondást nem tűrő hangon.
Mivel tudtam, hogy mekkora ereje van nem provokáltam.
Másnap nem mentem iskolába, mivel pakolt az egész család. Meglepő volt, hogy mennyi holmink van. Az első kamion délután érkezett, hogy elvigye a holmijainkat. Ekkor léptem meg otthonról. Igaz az eső szakadt, de rohadtul nem érdekelt. Még a dzsekim kapucniját se vettem fel. Kócos hajam a tarkómra, és a homlokomra tapadt, de már ez se zavart.
A változatosság kedvéért Hope-ba futottam, ahogy sietősen haladt haza felé. Néhány pillanatig csak néztünk egymás szemébe, majd a lány lesütötte a szemét.
-Szia...-köszönt halkan.
-Szia...
-Nem voltál ma suliban-mondta.
-Nem... Holnap költözünk, és ma csak pakoltunk...
-Értem... NA szia mentem-mondta.
Ellépet mellett, de elkaptam a kezét, és vissza húztam magamhoz.
-Derek mit csinálsz?-kérdezte, közben próbált elhúzódni.
-Csak amit már régen meg kellett volna tettem... Higurashi Hope tudnod kell, hogy szeretlek-mondtam.
Egy pillanatra elakadt a lélegzete, és megállt, de utána még jobban próbált kiszabadulni az ölelésemből.
-Kérlek engedj el-mondta könyörögve.
Össze szorítottam a szemem, majd megcsókoltam. Éreztem, hogy az izmai megfeszülnek, de nem engedtem el. Bosszúból beleharapott a számba.
Váratlan erővel tépte ki magát a karjaimból, majd arcon csapott.
-Sajnálom-mondta, majd elrohant.
Hiába esett az eső, még láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe.
-Francba!-kiáltottam, majd a mellettem lévő falba csaptam.
Nem így kellett volna elmondanom neki. Sokáig álltam ott, és szidtam magam, majd lassan haza mentem.
-Merre voltál?-kérdezte mérgesen 2H33.
Nem válaszoltam a fiúnak. Felmentem a szobámba, majd folytattam a pakolást. Már semmi nem érdekelt, mi történik körülöttem. Bele fáradtam, és végleg elrontottam az életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése