17.fejezet Kételyeken túl

Csak néztem magam elé. Fel se fogtam,hogy a húgom ott ül mellettem. A sebeim valaki bekötötte,de ha megvernek se tudom megmondani,hogy ki volt az.  Az egyetlen amit tudtam: Hope iránt érzett szerelmem megingott.
Nem tudtam mennyi titka van,és,hogy egyáltalán valaha is megtudom őket. Abban biztos voltam,hogy okkal nem mondta el,hogy a ruhája segítségével férfiként is helyt tud állni. Még is bennem volt,hogy fel adom. Nem akartam már tovább küzdeni érte.
-Bátyó.
Oldalra néztem Vinire. Húgom Hope kórterme felé mutatott,mire megráztam a fejem.
-Szüksége van egy barátra-mondta.
Nem mentem be. Mikor a testvérei megjelentek az orvos megkérdezte, hogy nem mennék e be, de nem tettem.Magam sem tudtam, hogy vágyom e a lány társaságára. Mi az igazság? Az, hogy elárulva éreztem magam.
Emlékeimben éltek a beszélgetések amiket 2H32-val folytattam. Azt hittem, hogy Hope nem fog róla tudomást szerezni,erre kiderül, hogy mindvégig tudott róla.
-Szia Derek.
Gondolataimból kiszakadva néztem fel Danra. A fiú leült mellém, majd ártatlanul nézett rám.
-Nem mentél még be...
-Mint látod.
-Ez fura. Úgy tudtam szereted őt-intett a fejével a kórterem felé.-Mi akadályoz ebben meg?
Nem válaszoltam. Hogy mondhattam volna el, hogy mi bánt?
-Azt hittem tudod, hogy Yuuki RH alakja 2H32. Ezért nem mondtam el neked az élettörténete mesélésekor.
-Honnan kellett volna tudnom?
-Nem volt furcsa, hogy 2H32 mindent tud rólad?
-Azt hittem az iskolai "diáktól" tudja azokat...-elhallgattam, mert sok minden értelmet nyert.
Lesütöttem a szemem és nem mentem be vele. A húgom magához hívta az egyik orvos, majd vissza küldte a szállására. Egyedül maradtam a kételyeimmel.
Valamikor Hope testvérei kijöttek a szobából, majd Dan is. Pillantásunk találkozott. Nem akartam elhinni amit a szemében olvastam ki.
-Feladta?-kérdeztem halkan.
-Úgy néz ki igen. Még legalább két napig bírja, de ha így folytatja, akkor meghall.
-Mit csinál?
-Ahogy a testvérei beszéltek hozzá a gondolatával kikapcsolta az éltetõ karperecét, és nem engedi, hogy vissza kapcsolják...
Megveregette a vállam, majd õ is elment. Össze szedtem minden bátorságom és bementem a szobába. Hope az ágyon feküdt és a szoba ablakán át kinézve figyelt a madarak neszére. Nyakán friss kötés volt, ahogy a karjain is. Bõre holt sápadt volt és láttam rajta, hogy alig van benne élet. Bal karját az ölében fektette. Máskor kéken csillogó karperece, most feketén üres-lett.
-Tényleg fel akarod adni az életet?-kérdeztem halkan.
Lassan felemelte a fejét, majd felém fordult. Mozdulatai elárulták, hogy mindent gyorsan szeretne csinálni, de nem tudja megtenni. Szemei kérleltek, hogy mennek közelebb hozzá.
-Miért akarsz meghalni? A testvéreid és a Võlegényed is aggódik miattad...
-És te?-hangja nagyon gyenge volt és erõtlen.
-Az lényegtelen, hogy én mit gondolok...
Elfordítottam a fejem, hogy ne nézzek rá.
-Akkor igen... Tényleg fel akarom adni az életet... Haragszol rám igaz?-felnéztem rá.
A mindig kemény tekintett, most könnyesen csillogott. Lehunyta a szemét, majd fejét a plafon felé fordította. Ahogy néztem rájöttem, hogy 2H32 igazából a lelke sérülését hivatott elrejteni.
Oda léptem az ágya mellé, majd megfogtam a bal kezét.
-Tényleg számít, hogy mit gondolok igaz?-kérdeztem, mikor felém fordult.
-Igen-súgta.
Abban a pillanatban ahogy harmadjára aznap megláttam könnyes szemeit tudtam, hogy nekem mellette a helyem.
-Ez az én véleményem.
Közelebb hajoltam hozzá, és óvatosan megcsókoltam. Életemben másodjára csókoltam meg, de a szívem megint örült iramban kezdett el verni. Egy pillanatra a szemhéjam alatt láttam, hogy valami felvillan, de tovább csókoltam a lányt. Hagytam had érezze meg, amit iránta érzek.
-Melegebb a kezed-mondtam, mikor elváltak ajkaink.
Hope halványan elmosolyodott, majd kicsit felém tolta állát. Halkan felnevettem, majd újra megcsókoltam. Éreztem, hogy bõre megint normális hõmérsékletû lesz, ebbõl tudtam, hogy vissza kapcsolta a karperecét.

(Folytassam?)