27.fejezet Kettesben 1/2

Csendesen ültem a kanapén, miközben néztem a három békésen alvó kutyát. Már egy ideje nem hallottam, hogy a tus menne, de nem mentem fel. Időt akartam hagyni Hopenak míg felöltözik pizsamába.
Mikor meghallottam az alsó lépcsőfokok reccsenését a nappali ajtaja felé fordultam. Nagyot nyeltem, mikor megláttam a lányt. Valami egyszerű fehérneműt viselt alól, felül pedig az egyik flanel anyagú ingem hordta. Látszott, hogy nincs alatta melltartó, de mellei még így is pimaszul gömbölydedek voltak.
-Baj van?-kérdezte ahogy mellém lépett.
-Azon kívül, hogy elég merész vagy ebben a ruhában semmi...
-Ugye nem baj, hogy a te inged vettem fel?
A szemem forgattam, közben fel álltam a kanapéról.
-Jobban áll mint az amit a cellában viseltél, főleg így-mondtam, majd finoman a fenekére csaptam.
-Oh te!-mondta nevetve, majd váratlanul a nyakamba ugrott.
Elvesztettem az egyensúlyom, mire a földre estünk. Hope nevetve ült fel a csípőmre, miközben keze a mellkasomon volt. A combjaira tettem a kezem, közben csak nevetni tudtam, ahogy õ is. Néhány percig csak így nevetgéltünk, majd mikor a légvételünk csitult, egymás szemét figyeltük.
-Jobban vagy?-kérdeztem halkan.
Hope bólintott, majd az arcomhoz nyomta kezét. A tenyerébe fúrtam az orrom, majd belecsókoltam a bõrébe. Ahogy a lány elõre hajólt, hogy megcsókoljon a kezem feljebb siklott a combján, mire borzongás futott végig rajta. A szomjazó csókja, most sokkal gyengébb volt. Éreztem benne a félelmeit, a vissza fojtott indulatot, és még valamit amit nem tudtam azonnal felismerni.
Kezeim felcsúsztattam a derekára, (mire megint borzongás futott végig rajta), majd felültem. Beletúrt a hajamba, közben közelebb húzódott hozzám. Ajkaival körbe járta a szám vonalát, közben ujjai össze- össze záródtak a tincseim között.
-Nagyon megijesztettél ma-mondtam, mikor végre elváltak az ajkaink.
-Köszönöm, hogy észhez térítettél-mondta.-Kimondod megint?
-Szeretlek Yuuki Higurashi-mondtam.
A lány arcán széles mosoly terült el, majd megint megcsókolt.
-Köszönöm, hogy itt vagy velem, de...-Kihúzta magát, hogy a szemembe nézhessen-Most beszélnünk kell!
Hangja erõsen azt sugallta, hogy most végig kell hallgatnom. Mielõtt azonban bele kezdhetett volna a gyomra hangosan korgott.
-Oké meghallgatlak, de közben menjünk vacsorázni. Legalább két hete nem ettél mást csak napi egy szelet kenyeret, és egy pohár vizet... Valószínûleg mindjárt kieszed a hûtõm teljes tartalmát-mondtam.
Hope sóhajtott, majd lemászott az ölembõl, de nem állt fel. Láttam rajta, hogy most akart valami fontosat elmondani, aminek én hülye elvettem a varázsát. Ostoroztam magam miközben felhúztam a földrõl. Hope nem igazán mondott semmit vacsora közben-mondjuk amennyit evett, nem is volt csoda. Már hozzászoktam, hogy a kiborg szer birtokosai mindig többet ettek mint egy átlagos nagy étvágyú ember. Én már rég végeztem mikor Hope még mindig evett.
Mosolyogva néztem ahogy teleszedi a tányérját rizzsel, majd a szájához emeli. Bár úgy csinált, mint aki nem vett észre semmit arca pirossága elárulta, hogy tudja, hogy figyelem.
-Elmosogatok jó?-kérdezte, mikor végzett.
-Hagyd csak! Ott a mosogató gép-mondtam, és elvettem tõle a tányérját.-Mit szerettél volna mondani?
-Hát kettönkrõl akartam veled beszélni...
A házban nagy csattanás hallatszott, majd az összes lámpa kialudt.
-Áram szünet?-kérdeztem zavartan.
-Kell lámpa?-kérdezte Hope, közben megfogta a kezem.
-Nem hagyd csak. Van a szobámba... Bár beszélgetni sötétben is lehet...
-Oké.
Elindultam a szobám felé, közben figyeltem, hogy nehogy nekivezessem a lányt valaminek. A lépcsõn felbotladozva mentünk fel. Még jó, hogy a szobám ajtaja nyitva maradt, így a hold fénye elég volt ahhoz, hogy betaláljunk oda.
-Nos haljuk mirõl szeretnél beszélni?
Húztam magam mellé az ágyra a lányt.

(Kiváncsi vagy a folytatásra? Kommentben jelezd!)

26.fejezet Remény hal meg utoljára

-Itt az ideje az árulok halálának!-mondta a nő, majd elindult Vanessa felé.
-Azt hittem inkább az én halálom kívánod-szólalt meg Hope halkan.
-Ohh téged miért bántanálak... Jut eszembe... Öld meg a fiút!-mutatott rám.
Hope a térdére esett, ahogy a bilincsei hirtelen elengedték. Kellett néhány másodperc míg fel állt, majd elindult felém.
-Kérlek ne csináld ezt! Nem te vagy!-mondtam halkan.
Kaguya egy fekete tőrt vett elő, majd mikor a lány elém ért a kezébe nyomta. Elhúzta Hope egyik lehulló hajtincsét, amiért még mérgesebb lettem.
-Ezt az undorító hajzuhatagot, majd levágjuk-mondta a nő.
Hátra húzta a lány haját, mintha csak az ő tulajdona lenne. Hope arcán rideg mosoly terült szét, de csak ekkor vettem észre, hogy a szeme lehunyva van.
-Na mire vársz? Ő taszított a mélybe téged-mondta Kaguya.
-Éppen ellenkezőleg-mondta Hope, majd a következő pillanatban lendült a kés.
Kaguya felüvöltött ahogy a penge megvágta a karját.
-Mellesleg ne érj a hajamhoz-mondta, Hope majd neki ugrott.
Kaguya kihátrál, de nem volt elég gyors. A lány gyors egymás után vágta meg, majd mikor a falhoz szorította őt a torkának nyomta kést.
-Hunter megtennéd, hogy elengeded Nessát? Kicsit jobb erőben vagytok mint én, és ketten talán jobban elbírnátok vele-mondta.
A nagydarab férfi engedelmeskedett. Vanessa bilincsei rögtön engedtek, mire a nő rátámadt Hope ra. A lány számíthatott rá, mert egy elegáns háltra szaltó keretében hátra ugrott elém. Mielőtt Kaguya elérhette volna mint két két kopó Vanessa és Hunter előtte termett.
-Nem bántod a húgom-mondták egyszerre-majd össze hangoltan támadtak.
Hope felém fordult. Szeme zölden csillogott, de nem tudtam eldönteni, hogy a könnyektől, vagy a boldogságtól.
-Hope-mondtam halkan, de éreztem, hogy a mosoly az arcomra van írva.
A lány a nyakamba csimpaszkodott, közben a fejem közel húzta magához.
-Köszönöm, hogy megmentettél-súgta, közben az arcom csókolgatta.
Átakartam karolni, hogy többet ne engedjem el, de a bilincsek még mindig rajtam voltak. Hallottam, ahogy kattannak a bilincsek, majd Kaguya káromkodott. Ahogy átnéztem a lány válla felett láttam, ahogy Vanessa éppen a bokáján csatolja rá a bilincseit.
Hunter mellém lépett, majd eloldotta a bilincseim. Csak mellékesen fogtam fel, hogy a férfi szeme már nem lila hanem világos kék. Fontosabbnak tartottam, hogy Hope-ot a karjaim közé zárjam.
-Soha többé nem akarlak ilyen állapotban látni-mondtam neki halkan, miközben homlokon csókoltam.
Hope csak bólintott, de nem is vártam, hogy mondjon valamit. Mellettem Miroku láncai is lehullottak, mire ő oda rohant Vanessához.
-Nem akarom a szerelmes húgaimat megzavarni, de el kéne tűnnünk, mielőtt az őrök ide érnek-mondta Hunter az ajtóból.
A férfi ránk nézett, mire mosoly terült szét az arcán. Hope az állam alá fúrta a fejét, és felé fordult. Mielőtt mondhatott volna valamit megjelent a nővére mellettünk.
-Teljes a család?-kérdezte.
Szeme pont olyan fagyos kéken csillogott, mint Hunteré.
-Csak anya hiányzik a sorból... Na tűnjünk innen!
Segítettem neki fel állni, majd mikor a lábai fel akarták mondani a szolgálatot, csak egyszerűen felkaptam. Hunter vezetésével végig rohantunk az alagút rendszeren. Ha ő nem segít biztos háromszor eltévedtem volna. Hope a nyakamba fúrta a fejét, és mély álomba merült. Nem zavarta, hogy éppen menekülünk. Biztos voltam benne, hogy nagyon rég aludhatott már, azért bírt olyan nyugodtan pihenni.
A pince rendszerből kiérve Hunter szűk sikátorokon vezetett minket keresztül, mire kiértünk a város széléhez.
-Na most merre jutunk el a leggyorsabban a házához?-kérdezte a férfi.
-Én tudom-mondtam, majd elindultam haza felé.
-Te hogy tértél észhez bátyó?-kérdezte Nessa a hátam mögött.
-Megtudtam, hogy hívják a húgunkat igazából-mondta Hunter. Yuuki a mi reményünk-mondta.
Totálisan egyet értettem vele, de ezt nem mondtam ki hangosan.

25.fejezet Kimondatlan szavak

~~~ <3 <3 Hope <3 <3 ~~~
Lihegve vettem a levegőt, közben próbáltam felhúzni magam a láncaimon. Továbbra is talpon maradtam, és nem adtam meg a nőnek azt az örömet, hogy sikítani halljon. Erősnek kellett maradnom, hiszen a barátaim, és a testvéreim számítottak rám. Hunter elindult vissza a jó irányba, és nem tehettem meg vele, hogy cserben hagyom. Tőle kaptam a nevem ennyivel tartozok neki.
-Tudod nagyon kitartó vagy pedig már hetek óta kínozlak. Tudod kezdem unni, hogy még nem törtél meg. Kitaláltam, hogyan törhetnélek meg ha már a fizikai bántások nem segítenek nekem. Remélem felkészültél a ma estére...
Nem igazán értettem, hogy mire akar kilyukadni. Mikor kiment fáradtan engedtem, hogy erőre bukjak. A földön térdeltem, mikor a bátyám bejött a cellába.
-Nagyon erős vagy-csókolt homlokon, majd neki látott, hogy ellássa a sebeimet.
Most fekete inget kaptam, ami kicsit jobban tetszett mint egyébként.
-Nem tudod mit akar estére tervezni?-kérdeztem rekedten a sok hallgatástól.
-Nem mondott nekem semmit se, ahogy másnak se.
Nem nyugtatott meg a kijelentésével. Nem sokkal később magamra hagyott, mert Kaguya magához szólította. Remegő tagokkal ültem a cella padlóján. Iskolai egyenruhám szoknyája már jó sok helyen elszakadt, és elég rendesen vörös volt a vértől. Így hogy nem volt mellettem senki nagyon magányosnak éreztem magam. Mint mindig most is eszembe jutott Derek. A fiú puszta emléke elég volt ahhoz általában, hogy kibírjam a magányos órákat, de most csak az jutott eszembe, hogy mennyire hiányzik. Tudtam, hogy össze kéne magam kapnom, hiszen ha most látna, minden bizonnyal nagyon megtörne. Elfogadtam, hogy miért szakított vele, de bántott, hogy nem hallgatott meg. Nem tudtam elmondani neki, hogy már nem vagyok Dan jegyese, így apám nem szólhat bele az életembe. Nem mondhattam el neki, hogy a Sárkány Hadosztályba vezetői pozíciót ajánlottak fel, ami azzal járt volna, hogy a saját apám kapitánya lehetnék.
Könnyek folytak végig az arcomon, majd éles fájdalom hasított a fejembe. Felnyögtem hiszen olyan intenzív volt a fájdalom, amit még nem tapasztaltam soha. Próbáltam kizárni a fájdalmat, de nem sikerült.
Valószínűleg elájulhattam, mert a következő amire emlékszem az a folyosón hangzó kiáltások voltak. A fejem már nem fájt, de a látásom valahogy homályos volt. Kaguya rontott be a cellába néhány csatlósával.
-Nocsak... Csak nem lila valakinek az írisze széle?-kérdezte kajánul, mikor a tekintetünk találkozott.
Mellém lépett, majd intett a társainak. Azok úgy álltak, hogy az ajtón akárki is jön be rájuk dobhassák az elektromos hálót. Hunter rohant be, majd állt a másik oldalamra. Sötét napszemüveget viselt,amiből tudtam, hogy nem szívesen van itt.
-Készüljetek!-hangzott az erényes parancs.
Bakancsok közeledtét hallottam, mire minden izmom megfeszült. Az ajtó megint kivágódott. Egy pillanatra láttam csak az álarcos alakot mikor a háló rá vetült. A következő pillanatban egy másik jött be, de őt is elfogták. Idegesen néztem ahogy a fal mellé vonszolják őket, majd láncokkal kibilincsezik a kezüket. Mielőtt megnézhettem volna kik ők egy harmadik személy jött be az ajtón.
-Nessa vigyáz!-kiáltottam, de már késő volt.
A nővéremnek még sikoltani se volt ideje, már le is ütötték.Megfeszítettem a láncaimat, és minden erőmmel igyekeztem közelebb menni a nővéremhez, de a láncok kitartottak.
-Oh már is mennyire ideges vagy. Nézzük csak meg a másik kettőt kik is- Kaguya csettintett, mire az egyik fogolyról levették a hálót
Miroku levegőért kapkodott, mintha a háló alatt nem kapott volna levegőt rendesen. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Egy pillanatra döbbenetet láttam a szemében. Ez után ő is meglátta a nővérem, akit időközben a szomszédos falhoz bilincseltek.
-Nos ő ki neked? Látom az áruló szőkeség jobban érdekli mint te. Nos ki a harmadik?
Levették a harmadikról is a hálót. Lesokkolva álltam, és egy pillanatig még a láncaim feszegetéséről is megfeledkeztem.
-Derek ne...-súgtam, mire Kaguya szélesen elmosolyodott.
~~~ <3 <3 Derek <3 <3 ~~~
Kicsit megkönnyebbültem, mikor megláttam Hope-ot Azonban mikor megláttam a szemét kétségbe estem. A lány íriszének a széle lilás árnyalatot öltött.
Váratlanul neki feszült a láncainak, amik nem engedtek. Kétségbeesés, és harag tombolt a tekintetében, mire a lila szín utat tőrt a szemében.
-Hope!-kiáltottam rá kétségbe esetten.-Hope hagyd abba! Ha át adod magad a haragnak olyan leszel mint ők! Hope hallod!-kiabáltam rá, de mintha meg se hallotta amit mondtam neki.
-Ez az kicsi lány tombolj csak! Te leszel a legjobb emberem!-nevetett a nő.
-Hope kérlek nyugodj meg!...
A nő nevetett. Én meg csak néztem ahogy a szerelmem szenved. Láttam rajta, hogy lelki fájdalma nem engedi, hogy tisztán gondolkodjon.
Mikor megkapta Vanessa az üzenetet, hogy hol találja a húgát tudtuk, hogy csapda lesz, de arra nem számítottunk, hogy nem is nekünk lesz a csapda. Teljesen tehetetlenül néztem ahogy a lány egyre jobban bele hajtja magát az őrületbe, és egyre jobban elveszti önmagát.
-Yuuki ne csináld!-hallottam Vanessa hangját.
Hope egy pillanatra felé fordult, majd újra felém nézett. A lila terjedése meg állt egy pillanatra, majd lassan megint lilásodni kezdett.
-Húgi kérlek! Te nem lehetsz selejt!... Téged apa sem tudott megtörni! Hallod! Hunter ereje se volt elég ahhoz, hogy megtörj! Kérlek húgi térj vissza!-könyörgött a lány.
Hope nem válaszolt, csak egyre nagyobb rémülettel figyelt.
-Hunter! Tudom, hogy neked semmit nem jelent, de öld meg! Nem állhat át közétek!-kiabálta Vanessa.
Hope rémülten nézett a mellette álló férfira, akinek az egyik izma feltűnően rángatózott a nyakán. Hezitált. Az a férfi aki annak idején simán megölte volna, most hezitált.
-Látod a fiúnak semmit nem jelentesz-mondta halkan a nő miközben végig simított Hope arcán.
-Ne higgy neki! Te tudod, hogy mennyit jelentesz nekem! Hope ne hallgass rá...
A lány tekintete bizonytalan volt. Szemében könnyek csillogtak, amiket gyűlöltem, hiszen a bizonytalanságát mutatták. Tudtam, hogy nem tud nekem hinni, hiszen ott hagytam. Tudom, hogy megértette az indítékom, de ebben az állapotában nem hibáztattam, hogy nem jutott el a tudatáig.
Már nem feszegette a láncait. Lehajtotta a fejét, és csendesen sírt. Könnyei végig folytak az arcán. Kaguya olyan dolgokat mondott neki, amik nem voltak igazak. Kihasználta, hogy Hope elindult a mélység felé. A harag és tehetetlenség könnyei folytak végig az arcomon.
-Szeretlek!-kiáltottam, de nem reagált rá.-Szeretlek Yuuki Higurashi!-kiáltottam, mire a lány egész testében megmerevedett.

24.fejezet Remény és a Vadász

~~~~ <3 <3 HOPE <3 <3 ~~~~
Nem tudom, hogy kerültem a cellába. Mindössze annyira emlékszem, hogy elindultam a suliba, majd valaki elkapott hátulról, majd leütött. Biztos altatót adott be nekem, mert mikor magamhoz tértem már ebben a tízszer-tíz méteres cellában voltam kiláncolva. A lábaim szorosan a fal mellé voltak kikötve, kezeimet, meg kétméteres láncok rögzítették a falhoz. Felállni, és leülni tudtam csak. A lábbilincsekhez annyi könnyebbség volt, hogy lefeküdni engedtek, bár ez utóbbit nem igen csináltam. Nem tudtam, hogy miért nem öltek meg, de a lelkem mélyén éreztem, hogy nem aludhatok el.
Az ajtó váratlanul kinyílt, és Hunter lépet be rajta. Kezében egy tálca volt rajta egy szelet kenyér, és egy pohár víz.
-Vicces, hogy  Japán akadémia legjobb Rh osztagosa itt sínylődik a cellánkba. Csak sajnálni tudtak húgi-mondta.
-Tudtommal nem vagy a bátyám-mondtam mérgesen, de nyugodtan.
-Oh Higurashi az apád?-kérdezte, mire bólintottam.-Akkor a húgom vagy. Vicces, hogy én vagyok az a fiú aki miatt anyánk meghalt, de ti okoztátok a vesztét.
-A te csapatod támadta meg az akadémiát, mikor beindult nála a szülés?
-Én nem akartam részt venni a harcban, csak az anyám mellett akartam lenni, hogy lássam a megszülető testvéreim...
Nem tudtam higgyek e neki. Ez a férfi volt az aki a legtöbb támadást végezte az akadémia ellen, ráadásul, engem is majdnem megölt. Ahogy jobban megfigyeltem, felfedeztem benne apám markáns vonásait. Az álla pont ugyan olyan vonalú volt, ahogy a szeme vágása is. Fekete haja, úgy csillogott ahogy az enyém.
Ahogy legógólt elém felfedeztem a nyakán egy anyajegyet, ami pont olyan volt mint az én nyakamon.
-Edd meg! Nincs benne semmi méreg. Kaguya nemsokára itt lesz, hogy megtörjön mind fizikailag, mind lelkileg. Fog kelleni az erő.
Nem tudom miért, de engedelmeskedtem neki. A kenyér ízetlen volt, és a víz is poshadt, de mégsem utasítottam vissza. Alig fogyott el az étel Hunter fel állt, és kiment. Nem sokkal később bakancsok koppanását hallottam. Az ajtó megint nyílt, majd az iskolai tanárom jelent meg benne.
Így, hogy nem a tanítói ruhája volt rajta, még ijesztőbb látványt nyújtott, de szemlátomást ez őt elégedettséggel töltötte el. Felálltam, hogy nehogy azt higgye megadom magam neki, mire széles mosoly terült szét az arcán.
-Látom a büszkeséged megmaradt. Helyes, ha majd az én szolgálatomban állsz akkor is legyél ilyen büszke.
Nevetve oldotta le az oldaláról az ostorán, majd erősen megcsapott vele. Nem hagytam, hogy a sikoly feltörjön belőlem. Össze szorítottam a fogam, majd hagytam, hogy tovább verjen. tudhatta volna, hogy engem nem lehet fizikailag megtörni olyan könnyen. Az akadémia legerősebb osztagai képeztek, olyanok mint a Fekete Lovasok és a Sárkány Hadosztag. néhány kemény ostor csapás meg se kottyan. Mikor az ember testéhez tűzet vasat nyomnak, és azt kell kibírnia szó nélkül akkor megtanulja csendesen tűrni a fájdalmat.
Órák teltek el, mire megunta a hallgatásom. Még percekig csak nézett rám, majd távozott. Az idő telt, mikor megint kinyílt a cellám ajtaja. Valaki finoman lefejtette rólam, az egyenruhám maradékát, majd elkezdte kimosni a sebem. Mikor felnéztem Hunterrel találtam szembe magam.
-Miért segítesz, mikor nem is ugyan abban a csapatban vagyunk?-kérdeztem halkan.
-Az lehet, de attól még testvérek vagyunk-mondta. Hagytam, hogy kitisztítsa a megmaradt sebeket.
-Hogy gyógyul ilyen gyorsan?-kérdezte meglepődve.
-Más koktélt kapok mint te-mondtam halkan.
Hunter kioldotta jobb csuklóm, majd beledugta a kezem egy fehér ingbe. Az ing ujját feltűrte, majd vissza csatolta a bilincset. Ugyan ezt megcsinálta a másik kezemen, és miután begombolta a tiszta inget, leült velem szembe. Sajgó izmokkal ültem le én is. Kiropogtattam a nyakam, majd csak néztem rá. A férfi hátra hajtotta a fejét, majd lehunyta a szemét.
-Tudod, nagyon hasonlítasz anyára-mondta percekkel később.
Felkaptam a fejem. Az ajkain bizonytalan mosoly játszott.
-Ugyan ilyen hosszú volt a haja, csak világosabb színű. Ahol neked sötétkék tincs van a hajadban, neki világos kék volt. Nem volt bőbeszédű, de látszott rajta, hogy könnyen eltudja fogadni a történteket.
-Mesélnél még róla?-kértem, mikor percekig nem szólalt meg.
-Ne haragudj, de nem akarom jobban felszakítani a régi sebeimet. Azért kicsit bánt, hogy az utolsó kérésem felé nem teljesítette.
-Mi lenne az?-kérdeztem.
-Mikor megtudta, hogy négyes ikreket vár kértem, hogy ha csak az egyik lány lesz Yuuki legyen a neve. Tudod akkor már elkezdődött az átváltozásom, hála apának. Abban bíztam, hogy ha a lányt Reménynek keresztelik, talán lesz bennem annyi kitartás, hogy az élő reményhez vissza térjek.
-A Hope angolul is reményt jelent-mondtam csendesen.
-Tudom, de az nem ugyan az...
-Most én árulok el neked valamit anyáról. Nem Hope-nak keresztel a halála előtt.
Erre felpattantak a szemei, majd kérdőn rám nézett.
-Minek keresztelt?-kérdezte.
Félszegen elmosolyodtam. Hunter szemében reménykedés csillant.
-Yuuki?-kérdezte tétován, mire biccentettem.
A fiú hirtelen felpattant, majd térdre rogyott előttem. Átkarolta a vállaimat, majd a hajamba fúrta a fejét. Jól halhatóan felzokogott, mire amennyire tudtam átkaroltam. Mikor végre megnyugodott, és elhúzódott mélyen a szemembe nézett.
-Nem hagyom, hogy megtörjön téged is húgom-mondta.
Ahogy beszélt azt vettem észre, hogy a lila írisze elkezd halványodni.

(Csak aki olvassák azoknak szól! Kérek véleményt!)

23.fejezet Még egy titok

A napok fájdalmasan lassan teltek Hope nélkül. Ami különösen rossz volt,néztem ahogy szenved. Bár a suliban nem tűnt fel senkinek se,hogy szakítottunk,én észre vettem rajta a változást. Lázas csillogás a szemében csillapodott. Ha a folyosón találkoztunk mindig láttam rajta,hogy mondani akar valamit. Ilyenkor finoman jeleztem,hogy jobb ha nem mond semmit,mert nem akarom,hogy miattam bajba kerüljön az akadémián.
Egyik nap azonban olyasmi történt ami aggodalommal töltött el. Vanessa Miroku mellkasára borulva sírt. Eleinte nem is tudtam miért idegesek mind a ketten,de aztán a lány felvilágosított.
-Azzal fenyegetnek,hogy a szeretteim bántják ha nem térek vissza közéjük... Elvitték...
-Kit?-kérdeztem rosszat sejtve.
-Yuukit...
A lány sírása felerősödött. Miroku próbálta vigasztalni,de nem sikerült neki. Most már én is idegesen néztem rá. Milyen kapcsolat van közte és Hope között? A többieket látszólag nem zavarta a lány kitörése.
-Vanessa menjen ki! Ne zavarja az órám!-csattant a tanár.
Észre se vettem, hogy az a boszorka bejött. Macskája elégedetten fújt a lány után, de ő csak szelíden megsimogatta a fejét. Undorodtam ettől a nőtől. Mindig a hideg rázott ki tőle valahányszor a szemébe néztem. Szinte az volt az érzésem, hogy a gondolataimba lát.
Vártam, hogy Hope valamikor betoppan, de ez nem következett be. Igaz Hope soha nem késett. Mindig ott volt időben mindenhol, és soha egy perccel se késett el. Idegesen gondoltam rá, hogy mit csinálhatnak vele.
A nap végére be kellett látnom, hogy nem tudok úgy csinálni, mintha semmi nem történt volna. Félre hívtam Mirokut és Nessát, miközben a többiek kimentek a teremből.
-Felhívom az akadémiát. Ők biztos tudják mit csináljunk-mondtam.
-Még ha tudják is. Ha megtörik Yuukit nem lesz más választásuk, mint megölni. Ha valakinek össze törik a lelkét csak nagyon nehezen tudja megtalálni régi önmagát. Én tudom milyen nehéz-mondta a lány.
-Hope az elmúlt időben nagyon csendes volt. Még a szokásosnál is csendesebb. Mi történhetett vele?
Magam elé néztem, majd tárcsáztam az akadémia számát. Az igazgató nem igazán örült a hírnek.
-Mindent tegyetek meg, hogy vissza kapjuk. Mi az ami a lelkére tud hatni?
-Az ha együtt lehetünk-mondtam halkan.
Az akadémia igazgatója hallgatott a vonal másik végén, majd nagy sokára megszólalt.
-Az apja nem fog örülni neki, de legyen. Ha vissza hozod a sötétség markából, akkor együtt lehettek-mondta.
Nem szóltam semmit, csak letettem a telefont. Miroku és Vanessa kérdőn néztek rám.
-Te tudod, hogy miért volt csendesebb igaz?
-Néhány napja szakítottam vele, hogy megvédjem az apja haragjától-mondtam szemlesütve.
Csend volt a válasz. Már éppen fel akartam nézni, hogy mit mondanak, mikor egy apró, de erős kéz csattant az arcomon. Oda kaptam, és döbbenten emeltem fel a fejem. Vanessa szeme izzott az indulattól.
-Hogy tehettél ilyet vele? Láttam rajta, hogy mindene vagy neki! Tisztában vagy vele mennyit szenvedett már az a félárva lány?! Idióta!-kiabálta mérgesen.
-Tudom, hogy az apja mit csinált vele! Éppen azt akartam elkerülni, hogy még jobban bántsa.
-Szegény megint csalódott egy olyan emberben aki sokat jelentett neki...
Nessa átölelte a vállait. Könnyei végig folytak az arcán.
-Bízott benned, ahogy egykor bennem is. Reménykedjünk benne, hogy nem áll át az ő oldalukra-mondta.
-Honnan ismered?-kérdeztem, de nem válaszolt.-hogy érted azt, hogy bízott benned, de te elárultad?
Vanessa felemelte a bal kezét, és meg felhúzta a blúza ujját. A kezén ugyan olyan karperec volt mint Hope én. Egy farkas mancs, melyben kék folyadék kavargott.
-Megígértem neki, hogy mindig össze fogunk tartozni, de mikor Selejt lettem... Yuuki a húgom-mondta.

(Remélem nem lepődtetek meg nagyon. Folytassam?)

22.fejezet Fájdalom és meglepetések

Hope teljesen a bal oldalamhoz simulva aludt. Bal lápát átvetette a lábaimon, apró kezével a pizsamaként használt pólóba kapaszkodott. Hallgattam a légvételét, közben apró köröket rajzoltam a hátára. Nem bírtam aludni.
Eleinte a sérült nõn gondolkodtam, hogy vajon mi lett vele, de amikor szerelmem még közelebb fészkelõdött hozzám gondolataim felé terelõdtek. Nem tudom miért jutott eszembe, hogy amit mi csinálunk az törvénytelen. Hopenak minden mozdulata meghatarázott rend szerint haladt. Ki volt már jelõlve neki, hogy ki lesz a férje. Valamiért tudtam, hogy még az is megvan szabva neki, hogy hány gyereke lehet, feltéve ha lehet gyereke. Mindennél jobban szerettem volna vele leni, de tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Tudtam, csak kérnie kellene, és elviselném a szeretõ szerepét, de nem akartam az lenni. Feltámadt bennem a bûntudat, hogy a szobatársam menyasszonyával vagyok együtt. Soha nem tartoztam azok közé akik szó nélkül tûrik az olyat, hogy valaki egy harmadik személlyel megcsalja a párját.
Tudtam, hogy hope nem szereti a fiút, de az elv ugyan az maradt. Miattam megcsalta Dant. Nem akartam, hogy ez ki derüljön. Így is egyre nehezebben viseltem el a közelségét a suliban. Ahogy a hajnal elsõ sugarai átvilágítottak a függõnyön döntöttem.
Hope nem maradhat velem többé.
Mikor a lány felkelt vártam néhány percet,majd elmondtam neki az állás pontom. Nem néztem a szemébe, mert tudtam, hogy akkor nem volnék képes eltaszítani magamtól.
-Ha jól értettem akkor csak azért akarod befejezni a kapcsolatunk mert féltesz?
-Igen-mondtam, és végre rá néztem.
Szemeiben könnyek csillogtak, amik az elhatározásom falait döngették. Hope ritkán mutatta ki az érzelmeit, és tudtam, hogy fáj neki minden szó amit mondtam.
-Nem akarok elszakadni tõled, de ha tényleg ez a nyomos indítékod akkor elfogadom, ha...
-Ha mi?
-Ha még egyszer utoljára megcsókolsz-mondta.
Ennek a kérésnek nem tudtam ellenállni. Hope bele markolt a felsõmbe, mikor magamhoz húztam, majd hagyta, hogy megcsókoljam. Ha valaha azt éreztem, hogy búcsúzik a csókjaiba, akkor ez most mindent felül múlt.
Végül elhúzódtam tõle.
-Köszönöm, hogy szerettél-mondta, majd kibontakozott a karjaim közül, és kiment.
Aznap nagyon nem volt kedvem semmit csinálni, de elmentem az iskolába. Az osztály lányai megint a nyakamba ugráltak, én meg rezignáltan hagytam. Tekintetem egy furcsa páros vonta el. pontosabban Miroku és Vanessa párosa.
A fiú a helyén ült, ölében a lánnyal. Miközben átkarolta Nessa derekát, mosolyogva annak hajába beszélt. A szõkeség idegesen babrált legjobb barátom gallérjával, de nem úgy tûnt mint akit zavar, hogy a fiú babusgatja. Csak mikor közelebb léptem vettem észre mi a legfurább Mirokuban. A szeme zölden csillogott. Látszott rajta, hogy szenvedélyesen rajong az ölében ülõ lányért. A csillogás nagyon ismerõs volt nekem de nem tudtam honnan.
-Szia Derek!-köszönt a srác, mikor a pad mellé értem.
-Szia...Sziasztok-mondtam zavartan.
Vanessa rám nézett. Szeme különös látványt nyújtott. Egyik világos lila volt másik szintén világos kék színû. Valami történt köztük, ami mindkettõt a jó irányba billentette. A szõkeség, most valahogy nagyon kicsinek tûnt, ahogy összehúzta magát.
Tekintete az ajtó felé villant. Nem tudom mit láthatott, de a lilás szeme még fakóbb lett a kék pedig egy kicsit sötétebb.
-Mindjárt jövök-mondta, majd egy gyors puszit nyomott Miroku arcára, és fel állt.
-Mi történt vele?
-Elõtört belõle a jó... Derek mikor kell mennem az akadémiára?-kérdezte halkan, mire felé kaptam a fejem.
-Honnan...
-Nessi mindent elmondott, hogy mi lett belõlem, és mi vár majd rám...
-Nessi?
Miroku elvörösödött, de nem mondott semmit.
-Na jó ez a világ legfurább dolga amit láttam-hallottam az egyik fiú hangját, mire mi is feléjük néztünk.
Vanessa ott állt az ajtóban, és éppen Hope nyakába fúrta a fejét. A lány átkarolta a vállait, és hagyta, hogy a szöszi sírjon a vállán. Volt valami bensõséges ebben a helyzetben, és hirtelen elkezdtem gondolkodni azon, hogy miért utálják egymást.
(Folytassam?)

21.fejezet Ismeretlen szélén

A nap végére teljesen kimerültem. Nem csak a tananyag fárasztott le hanem az is, hogy az akadémiai elvárásoknak is meg kellett felelnem. Kezdetnek nagyon sok volt ez, de nem nyafoghattam. Ha ezt kell elviselnem, hogy elsõ osztályú legyek hát rendben.
Hatake unottan ült mellettem, miközben a napi esti edzésem csináltam. Váratlan felcsapta a fejét, majd a bejárati ajtóhoz ment.
Néhány percig ott állt, majd vad csaholásba kezdett. Rögtön abba hagytam az edzést. Magamra kaptam a fegyver övem, majd kinéztem az ajtón. Az utcán senkit nem láttam, de egyre nagyobb volt bennem a félelem.
Már éppen beakartam csukni az ajtót, mikor megláttam a sérült nõt közeledni. Kiléptem a házból, mire remegõ lábakkal elindult felém.
-Segítsen kérem.mondta, majd össze csuklott.
Még éppen idõben kaptam el. Karján több sebbõl vérzett és látszott rajta, hogy nem bírja sokáig. óvatosan bevittem a házba, majd a kanapéra fektettem. Miközben az elsõsegély dobozban kutakodtam felhívtam Hope-ot. A lány szinte azonnal el indult, és mire elláttam a nõ sebeit, már meg is érkezett.
-Mennyire súlyosak a sérülései?-kérdezte rögtön.
-Halálos is lehetett volna, de szerencsére nem azok.
-Átkozott selejtek-mondta, mikor megvizsgálta a nõ ájult testét.
-Mit csináljunk?-kérdeztem, de õ addigra már nagyban telefonált, valami idegen nyelven.
Idegesen vártam míg befejezi. Mikor végre le tette nem szólt, csak az ablakhoz ment, hogy kinézzen az utcára. Kezén felizzott a karperec, majd egy kézi fegyver jelent meg benne.
-Hol vagytok már?-kérdezte idegesen.
Mellé léptem, és kinéztem az ablakon. Nem láttam senkit mozogni, de a kutyám vissza-folytot morgása elárulta, hogy itt vannak a közelben. Talán egy óráig álltunk ott, mikor hangos motorzaj ütötte meg a fülem. Mire felfogtam, hogy mi lehet az, Hope a kanapéhoz ment, majd könnyedén felkapta a nálánál jóval nagyobb nõ testét.
-Hatake!-mondta hatóározottan, mire a kutyám felugrott a kilincsre és kinyitotta neki az ajtót. Hope kivitte a nõt, majd segített berakni a terepjáróba mely kint várt rá.
-Menjetek be a házba. Veszélyes még egy egy Rh osztagosnak is kint lenni ilyenkor-mondta a söfõr, majd elhajtottak.
Finoman megfogtam a lány karját, majd behúztam a házba. Bezártam az ajtót, majd magamhoz húztam.
-Õk kik voltak?-kérdeztem halkan.
-A várostól nem messze lévõ Rh kórház biztonsági mentõsei...
Hope nem mondott többett, én meg nem kérdeztem. Leakartam ülni vele a kanapéra, de eszembe jutott, hogy az tiszta vér.
-Ki kellene takarítani-mondtam halkan inkább csak magamnak.
-Majd én intézem.
Hope eltüntette a fegyverét, majd egy ismeretlen kütyût teremtett a semmibõl. A kis szerkezet elkezdte takarítani a vért a padlóról, és kanapéról. Ámulva figyeltem, de ekkor megéreztem, hogy Hope húz felfelé az emeltre.
A szobámba mentünk, és ott szembe fordult velem.
-Ugye tudod, hogy amit ma láttál arról egy szót se szólhatsz senkinek?
-Igen.
-Akkor jó.
Hope megragadta a nyakam, majd miközben megcsókolt, hátra lépett velem. tudtam, mikor találta el az ágy a lábát, mert magával húzva hátra zuhant. Átfordultam vele, így én kerültem alulra.
-Bocs. Már megint le támadtalak-mondta Hope, miközben megtámaszkodott a fejem mellett.
-Szeretem mikor rám támadsz-mondtam.
Éreztem a combját a testem, mellett így rá tetem a kezem, mire megborzongott. A feszes farmeron keresztûl simogattam a lábát, és tudtam, hogy élvezi. Szemeit lehúnyta, közben a fejem mellett a keze ökölbe szorult. Kedvem lett volna tovább menni, de tudtam, hogy még nem vagyunk készen rá.  Megálljt parancsoltam a kezemnek, majd kicsit feljebb húztam magam, hogy a lány selymes nyakába csókolhassak.
-Nem akarom tovább feszíteni a húrt-súgtam a nyakába, mire megint rá támad az ajkamra.
Imádtam a vadságát, mely mögött sikított, hogy mennyire ki van éhezve a szeretetre. Miközben teste az enyémhez préselõdött, rá jöttem mennyire bizonytalan a saját jövõjébe, még ha nem is mondta ki. Úgy csókolt, mintha minden egy érintés az utolsó lehetne. Mintha szomjazott volna, és én lettem volna számára az éltetõ víz. Nem bántam. Hadd legyek a víz számára, ha velem lehet.
beletúrtam a hajába, majd megint átfordultam vele.

(Folytassam?)

20.fejezet A titokzatos tanár

A hajnal verõfényesen ébresztett. Nem akartam kikászálódni, mivel aznapra elég komoly feladatom volt. Körbejárni a várost, normális emberként mutatkozni, és lehetõség szerint kiszúrni a selejtek csoportjait. Tudtam, hogy fel kellene kelnem, de nem vitt rá a lélek. Túl kényelmes volt a régi ágyam ahhoz.
Tompa puffanás töltötte be a folyosót, majd az ajtóm nyikorogva nyílt ki. Idegesen néztem a falat , de úgy tettem mintha nem tudnám, hogy valaki van a szobámba. A következõ pillanatban valaki feltámaszkodott az ágyamra, majd lehúzta rólam a takarót. Felakartam ülni, de egy szõrös fej elkezdte nyalni az arcom.
-Mi a franc!-kiáltottam és azzal a lendülettel leestem az ágyamról.
Hangos vakkantás következett. Mikor felnéztem az ágyamon egy nagy bernáthegyi foglalt helyett, és nézet velem farkas szemet.
-Mi a...
-Jó reggelt Csipkerózsika! Üdvözöld az új szobatársad Hataket. Egyenesen az Európai központból hozatták át neked. Gondoltam megkérem, hogy ébresszen fel-csendült Hope hangja az ajtóból.
Fel tápászkodtam, majd megdörzsöltem a farom. Hope az ajtóban állt és kuncogott. Kezét a futó nadrágja zsebében tartotta. Még a félhomályba is láttam, hogy a vékony pulóver alatt a pólója tiszta izzadság.
-Szia jössz edzeni?-kérdezte mosolyogva.
-Neked is jó reggelt. Mindjárt átöltözöm.
-Oké-mondta, de nem mozdult az ajtóból. Kicsit zavarba ejtett, hogy nem akart elmenni, de hízelgett is.
Felöltöztem, majd követtem Hope le a földszintre. Ott még két kutya várt minket, de amint meglátták Hopeot fel ugrottak.
-Ko Ne fekszik!-mondta a lány, mire a német-juhászok lefeküdtek a parkettára.
-Na jó minek a kutya had?-kérdeztem közben megfogtam a kezét.
-A kutyák jelzik a Selejtek jöttét. A mi kutyáink abban különböznek, hogy szembe mernek szállni velük. Mehetünk?-kérdezte.
-Még nem. Nem kaptam meg a reggeli fogadásom-mondtam, majd magamhoz húztam.
Hope ajkai mint mindig most is puhák és selymesek voltak. Felágaskodott majd átkarolta a nyakam, hogy közelebb húzhasson magához.
A következõ héten unottan hajtottam be a suli parkolójába. Hope Jaguárja már ott volt, de meg sem lepõdtem rajta. Kiszálltam a terepjárómból, majd fogtam a táskám. Az igazgató szívélyesen fogadott, majd mikor átadtam a neki szánt levelet elnémult. Nem tudtam mi áll benne,de nem is érdekelt.
-Gyorsan reagál a katonaság-mondta, majd adott egy füzetet.-Azok listája akik az utóbbi idõben eltűntek a suliból, vagy a rossz oldalra billentek. Vannak akik csak nagyon furcsán megváltoztak. Miroku is közöttük van-mondta.
Bólintottam, de ezt persze már tudtam. Elköszöntem az igazgatótól, majd elindultam az osztályom felé. Éppen az óra rendem néztem, mikor egy nõ nekem jött.
-Elnézést-mondtam zavartan.
-Nem tudsz vigyázni taknyos?-kérdezte.
Már majdnem elkezdtem volna vele vitázni, de ekkor megláttam a szemét. Lila írisze volt, de a pupillája nem kör alakú volt hanem hasított mint a macskáké. Már reflexbõl nyúltam volna a fegyveremért, amikor rá jöttem, hogy az iskolába nem hozhattam magammal egyiket sem.
-Nincs órája?-kérdezte a nõ élesen.
-De van-mondtam halkan.
Borsódzott a hátam, ahogy beléptem a termembe. Egy pillanatnyi csend támadt ahogy beléptem, majd a régi ismerõsök egyenként jöttek Köszönni. Alig kaptam tőlük levegõt, de persze örültem a fogadásuknak. Még akkor is ott álltunk, mikor becsöngettek.
Ahogy megbírtam figyelni hárman nem álltak fel üdvözölni. Az egyik Miroku volt aki csak intett, majd a könyvébe temetkezett. A másik akinek azért örültem volna Hope volt. Õ is csak intett.Szemét azonban nem vette le a mellette ülõ Vanessáról, aki minden erejével azon volt, hogy a könyvet eltakarja az elõtte ülõ fiú elõl.
-Mi ez a tébolyda!-kiáltott egy idegesítõ hang.
Mindenki rémülten rohant a helyére. Mivel Vanessa leült a volt helyemre, így én kénytelen voltam Miroku mellé ülni. Éreztem ahogy Hope megböki a hátam, de most nem bírtam rá figyelni.
-Ne nézz a szemébe-súgta Vanessa és Hope egyszerre, de késõ volt.
A tanárunk a Lila szemû nõ volt, de ez úttal egy fekete macska is volt vele.