16.fejezet Az álarc mögött 2/2

Hope és az ismeretlen selejt rögtön tüzet nyitott egymásra. Mikor kifogytak a használható fegyverekből jött a közel harc. Hihetetlen, hogy menyi erõ volt bennük. Nem tudtam teljesen rájuk figyelni, mert Dannal ketten sem voltunk elegek, ahhoz, hogy egy selejtet vissza verjünk.
Valami történhetett, mert kis idõ múlva a férfi akivel Hope harcolt örvendve kiáltott fel. A következõ pillanatban 2H32 csapódott be elõttünk a földbe. A férfi feltápászkodott, majd rögtön leszúrta a mi ellenfelünk egy tõrrel.
-Na eggyel kevesebb hülye-mondta kajánul.
A két férfi megint össze csapott, mi meg új ellenfél lévén folytattuk a harcunkat. Az akadémia egy felfordult csatatér lett pillanatok alatt. Legalább három sebbõl vérzett a karom, de az adrenalin miatt meg se éreztem. Kiabálások és fegyverek hangja töltötte be a környéket.
-Derek mögötted!-hallottam 2H32 kiáltását.
Gondolkodás nélkül pördültem és rúgtam egyszerre. Forgó rúgásom eredménye egy törött nyakú selejt lett, aki holtan esett össze. Õ volt életem elsõ halottja. Az udnor fogott el, de nem volt idõm végig gondolni a tettem következményét. Most az egész iskoláért harcoltunk. Elég volt arra gondolnom, hogy legalább két személy van akiket meg akarok védeni, így rögtön tudtam kezelni a gyilkolás gondolatát.
-Látom van értelme, hogy Yuuki a mestered. Szép rúgás volt-mondta Dan.
-Nem vagyok rá büszke...
-Nehéz az elsõ eset. Még van választásod...-egy pillanatra elhajólt, míg az egyik ellenfelét leszúrta, majd folytatta-Vagy elmész vállalva, hogy mindig figyelni fognak, hogy senkinek nem mondod el a történteket, vagy elteszed a megfelelõ helyre és folytatod.
-Kösz ezzel sokat segítettél.
A harc tovább folytatódott. Nem láttam Hopeot és ez egyre idegesebbé tett. Tudtam, hogy nem szabad, hogy elterelje a figyelmem a lány hiánya, de nem tudtam másra koncentrálni. Az a tény, is zavart, hogy 2H32 egyre több sebbõl vérzett. Ellenfele elkapta a nyakát, és egy kést döfött a maszkja alá.
Egykori testõröm lemerevedett, majd a földre rogyott. Ellenfele felkiáltott, mire az összes selejt vissza vonulót fújt.
-32!-kiáltottam és oda rohantam hozzá.
A nyakán lévõ sebre szorítottam a kezem, közben orvosért kiáltottam.
-Tarts ki pajtás! Nem hagyom, hogy meghalj-mondtam.
Megjött az orvosok csoportja.
-Figyelj tartsd ott a kezed! Mi felrakjuk a hordágyra, de te csak szórísd akkor is amikor elindulunk-mondta az orvos.
Úgy tettem. Bár nehéz volt úgy futni, hogy elszorítom a sebet, de nem hagyhattam, hogy meghaljon. A kórterembe érve az orvos kötszert keresett, majd a fiú tarkójára csúsztatta a kezét.
-Ez az átkozott ruha!. Alig kap benne levegõt. Miért nem cserélték még le az egyenruháját?-kérdezte, de választ nem várt.
2H32 erõtlenül megfogta a karom. Tekintete könnyes volt. Azt hittem elsírja magát, de nem tudtam, hogy miért, egészen addig míg az orvos meg nem találta amit keresett. Halk kattanás hallatszott, majd a ruha meglazult.
Meglepõdve láttam, hogy semmivé foszlik a karperecben, mely egy farkas mancs forma volt. Ahogy néztem elgondolkoztam azon, hogy hol láttam már ezt a karperecet. Vissza néztem 2H32 arcára, és kis híján felkiáltottam. A maszk takarása nélkül egy elkínzott, de szinte élettelen arc feküdt. Láttam, hogy fájdalmai vannak, még is a homlokát a kezemhez nyomta.
2H32 haldoklott, és vele együtt Hope is. A lány volt 2H32.

(folytassam?)