Tompa puffanás töltötte be a folyosót, majd az ajtóm nyikorogva nyílt ki. Idegesen néztem a falat , de úgy tettem mintha nem tudnám, hogy valaki van a szobámba. A következõ pillanatban valaki feltámaszkodott az ágyamra, majd lehúzta rólam a takarót. Felakartam ülni, de egy szõrös fej elkezdte nyalni az arcom.
-Mi a franc!-kiáltottam és azzal a lendülettel leestem az ágyamról.
Hangos vakkantás következett. Mikor felnéztem az ágyamon egy nagy bernáthegyi foglalt helyett, és nézet velem farkas szemet.
-Mi a...
-Jó reggelt Csipkerózsika! Üdvözöld az új szobatársad Hataket. Egyenesen az Európai központból hozatták át neked. Gondoltam megkérem, hogy ébresszen fel-csendült Hope hangja az ajtóból.
Fel tápászkodtam, majd megdörzsöltem a farom. Hope az ajtóban állt és kuncogott. Kezét a futó nadrágja zsebében tartotta. Még a félhomályba is láttam, hogy a vékony pulóver alatt a pólója tiszta izzadság.
-Szia jössz edzeni?-kérdezte mosolyogva.
-Neked is jó reggelt. Mindjárt átöltözöm.
-Oké-mondta, de nem mozdult az ajtóból. Kicsit zavarba ejtett, hogy nem akart elmenni, de hízelgett is.
Felöltöztem, majd követtem Hope le a földszintre. Ott még két kutya várt minket, de amint meglátták Hopeot fel ugrottak.
-Ko Ne fekszik!-mondta a lány, mire a német-juhászok lefeküdtek a parkettára.
-Na jó minek a kutya had?-kérdeztem közben megfogtam a kezét.
-A kutyák jelzik a Selejtek jöttét. A mi kutyáink abban különböznek, hogy szembe mernek szállni velük. Mehetünk?-kérdezte.
-Még nem. Nem kaptam meg a reggeli fogadásom-mondtam, majd magamhoz húztam.
Hope ajkai mint mindig most is puhák és selymesek voltak. Felágaskodott majd átkarolta a nyakam, hogy közelebb húzhasson magához.
A következõ héten unottan hajtottam be a suli parkolójába. Hope Jaguárja már ott volt, de meg sem lepõdtem rajta. Kiszálltam a terepjárómból, majd fogtam a táskám. Az igazgató szívélyesen fogadott, majd mikor átadtam a neki szánt levelet elnémult. Nem tudtam mi áll benne,de nem is érdekelt.
-Gyorsan reagál a katonaság-mondta, majd adott egy füzetet.-Azok listája akik az utóbbi idõben eltűntek a suliból, vagy a rossz oldalra billentek. Vannak akik csak nagyon furcsán megváltoztak. Miroku is közöttük van-mondta.
Bólintottam, de ezt persze már tudtam. Elköszöntem az igazgatótól, majd elindultam az osztályom felé. Éppen az óra rendem néztem, mikor egy nõ nekem jött.
-Elnézést-mondtam zavartan.
-Nem tudsz vigyázni taknyos?-kérdezte.
Már majdnem elkezdtem volna vele vitázni, de ekkor megláttam a szemét. Lila írisze volt, de a pupillája nem kör alakú volt hanem hasított mint a macskáké. Már reflexbõl nyúltam volna a fegyveremért, amikor rá jöttem, hogy az iskolába nem hozhattam magammal egyiket sem.
-Nincs órája?-kérdezte a nõ élesen.
-De van-mondtam halkan.
Borsódzott a hátam, ahogy beléptem a termembe. Egy pillanatnyi csend támadt ahogy beléptem, majd a régi ismerõsök egyenként jöttek Köszönni. Alig kaptam tőlük levegõt, de persze örültem a fogadásuknak. Még akkor is ott álltunk, mikor becsöngettek.
Ahogy megbírtam figyelni hárman nem álltak fel üdvözölni. Az egyik Miroku volt aki csak intett, majd a könyvébe temetkezett. A másik akinek azért örültem volna Hope volt. Õ is csak intett.Szemét azonban nem vette le a mellette ülõ Vanessáról, aki minden erejével azon volt, hogy a könyvet eltakarja az elõtte ülõ fiú elõl.
-Mi ez a tébolyda!-kiáltott egy idegesítõ hang.
Mindenki rémülten rohant a helyére. Mivel Vanessa leült a volt helyemre, így én kénytelen voltam Miroku mellé ülni. Éreztem ahogy Hope megböki a hátam, de most nem bírtam rá figyelni.
-Ne nézz a szemébe-súgta Vanessa és Hope egyszerre, de késõ volt.
A tanárunk a Lila szemû nõ volt, de ez úttal egy fekete macska is volt vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése