A ház bonyolult rendszerrel volt felépítve. Az alsó szinten voltak az edzőtermek és fegyver raktárak. A felsőbb szinteken voltak a háló körzetek, és a számítógépes termek. Hátborzongatóan hasonlított egy kollégiumhoz, pedig nem az volt.
A fő épületből egy hosszú fedett folyosó vezetett az étkezőig, egy másik meg az istállókig. Mindenki külön boxot kapott a lovának. Külön beléptető kód volt a boxokhoz, így nem lehetett az, hogy ellopják a lovakat, ugyan akkor látták, hogy mikor ki megy be és mikor jön ki.
Diablo türelmesen hagyta, hogy bevezessem a neki kijelölt helyre, de a boxxa előtt megtorpant. Izgatottan szaglászta a mellete lévő ajtót, majd boldogan ficánkolni kezdett. Alig bírtam bevezetni a saját fekvő helyére. Friss széna ropogott a talpam alatt, ahogy beléptünk az öt méterszer öt méteres helyiségbe. Az ajtóval szemben, volt egy másik ajtó amin a lovam kitudott menni a saját kifutójába. A falak másfél méter magasak voltak, de további másfél méter magasan rácsok magasodtak a plafonig. A bal oldali rácson egy vadonatúj kantár, és nyerek volt fel akasztva, mellettük egyéb lóápolási eszközökkel. Közvetlenül az ajtó mellett volt az etető és az itató vályú.
-Nem panaszkodhatsz jó helyed lesz itt. Ne lepődj meg ha beköltözöm hozzád-mondta, mire felhorkantott.
Megpaskoltam a nyakát, majd vissza mentem a kocsimhoz. A számomra kijelölt helyre vittem a trénert, majd megkerestem a központi garázst. Mikor megláttam, hogy kijelölt helyem van csak a szemem forgattam, majd beálltam oda. Nagyon nem tetszett, hogy minden apró dolgot tudnak rólam. Szerencsére nem messze volt a bejárat, így ha nagyon nem akaródzott volna ott maradnom gyorsan leléphettem volna onnan.
Ahogy haladtam kifelé egy pillantást vetettem a másik két kocsira is ami mellettem parkolt. Egyik egy kékes Honda volt a másik meg egy fekete Jaguár. Már kiléptem, mikor tudatosult bennem a fekete kosi márkája. Gyors vissza mentem, és jobban megnéztem magamnak.
Biztos voltam benne, hogy Hope kocsija. Nem csak tudtam azért, mert pont úgy nézett ki. A jobb oldalán volt egy elég csúnya karcolás nyom ami pontosan ugyan olyan volt mint a lány kocsiján. Képtelenség, hogy két autónak ugyan olyan karcolása legyen.
A szívem örült módjára kezdett verni, mikor megérintettem a motorházat, ami még meleg volt. Bementem a főépületbe. Ott várt az új kiképző tanárom.
-Látom a szobádat sikeresen belaktad. Na gyere kimegyünk a pályára. Ott megismerkedhetsz a többi Fekete lovassal. Csillag még nem tudja, hogy már itt vagy. Nem tudom fel tűnt e, hogy a szobádban lakik ő is.
Megvontam a vállam. Láttam, hogy a szoba másik felét itt is lakja valaki, de nem érdekelt nagyon. Azonban elkezdtem azon gondolkodni, hogy ki lehet az a csillag. Nem túl férfias név.
A férfi egy kicsit messzebb lévő karámhoz vezetett. Már messziről láttam, hogy két csapat áll a karám szélén. Egyiknek fekete csataménjeik voltak, a másiknak pedig hófehér.
-A Fekete lovasokat gondolom rögtön felismered. A fehér lovakon a Sárkány lovasok szoktak mutatkozni. Csillag ilyen szempontból eltér. Fonix egy fekete kanca fehér mintákkal a testén-mondta a férfi.-Üdvözlöm önöket uraim!
A Fekete lovasok rögtön vigyázzba vágták magukat, azonban a Sárkányok csak biccentettek. Mind a karámba zajló eseményeket nézte. Ott két lovas versenyzett látszólag egymás mellett haladva. Egyikőjük egy fehér csődörön vágtatott. A mén már csatakos volt és látszott rajta, hogy nehezen tud teljes sebességgel futni a lovasa és a felszerelése súlya alatt. A férfi kegyetlen tempót diktált neki, és nagyon nem érdekelte, hogy az állat akar rosszul is lehet. A mellette haladót nem láttam tisztán, de azt ki vettem, hogy csak egy kantár van a lován. gyanítottam, hogy ők lehetnek Csillag és Fonix, mert a kancára rögtön rá ismertem. A kanca váratlanul előre tört, majd még gyorsabb tempóra kapcsolt. Így jobban szemügyre tudtam venni a lovasát. Mélyen a ló nyakára hajolt, és csak a kantárba kapaszkodott. Ritmikus mozgása egyenletes volt az állatéval.
Ami ilyen távolból is szembetűnt, hogy nem viselt cipőt. Bár testhez álló farmert viselt,a vádliára egy kést erősített. Még így messziről is láttam, hogy nem férfi az illető. Túl kecsesek voltak a vonalai ahhoz.
-Egy nap meghódítom azt a csajt-mondta valaki mellettem.
-Tudod, hogy van barátja ugye?-kérdezte a társa.
-Szerintem csak kamu, hogy ne keljen velünk foglalkoznia.
-Röhejes vagy-mondta a társa.-Oh te vagy biztos az új társunk. Max vagyok Londonból-mutatkozott be a fiú.
-Derek Tokyoból-mondtam.
-Ez a bunkó is onnan jön. Most meg normális az aki más szerelmére hajt?
-Csak undorítónak tartom-mondtam.
-Én is ez a fickó nem is törődik vele, hogy kinek kije valaki. Mikor idejöttünk a feleségemmel ráhajtott, és egészen addig nem hitte el, hogy férjnél van míg meg nem látott együtt minket. Szerencsére Csillag nem hagyja magát-nevetett Max, majd súgva folytatta.-Látod azt a szép monoklit a szeménél? A kislány csak egy pofont adott neki, mikor megfogta a fenekét. Én mondom ő legkülönösebb Sárkány Lovas akivel találkoztam.
-Miért?-kérdeztem.
-Ő az egyedüli aki nem néz le minket. Igazából nagyon hálás vagyok neki. Maya az én kis virágszálam nem beszél jól japánul. Mivel a többség nem nagyon tud angolul, így nagyon egyedül érezte magát. Csillag viszont minden nehézséget átugorva alapból az anya nyelvén szólította, ezzel kicsit jobb kedvre derítve kis páromat.
-Kedves tőle. Amúgy ő miért néznek le minket?
-Mert nincs bennünk az a szérum ami bennük megvan. Nem értem őket. Mi legalább tudunk élni anélkül a lötty nélkül. Csillag csak az aki nem felejti el, hogy anélkül meghalna.
-Nem kellemes nekik, hogy függnek attól a szertől. A barátnőmnek biztos nem az-mondtam szemlesütve.
-Oh a barátnőd is ilyen szeren él?
-Ahogy a testvérei és a legjobb barátom is. Kicsi biztos nem szereti, bár soha nem mondja. Mindig a karperecét babrálja, mintha le akarná szedni, de nem sikerül neki.
-Oh... Ezt nem tudtam-mondta Max.
Megvontam a vállam. Éppen fel akartam nézni, mikor hangos nyerítés hangzott fel. Fonix éppen körbe fordult a hátsó lábán a saját tengelye körül, miközben rúgkapált a mellső patáival.
-Szép volt csillag!-kiáltotta valaki a Fekete lovasok közül.
-Fonixé az érdem-mondta.
Megborzongtam hangjától, de melegség is költözött a szívembe. Bár háttal állt nekem szinte biztosra vettem, hogy ha megfordul Hope-ot fogom látni.
A Sárkány Lovasok (vagy más néven Hadosztályosok) hívták, hogy menjen hozzájuk, de ő csak leszállt a kanca hátáról, és annak annak a nyakába fúrta a fejét. Aki ellen versenyzett dühösen állította a meg a lovát, majd minden előzmény nélkül orron vágta a lovat. A lány össze rezzent, de inkább megfordította a kancáját.
-Kicsi lány gyere csak ide! Volna itt valaki akit szerintem szívesen látnál-mondta az edzőnk.
Alig fordult teljesen felé a tekintetünk össze kapcsolódott. A zöld szempár felcsillant ahogy felismert. Száján mosoly játszott, de volt egy kis meglepődés is benne.
-Nos én tartottam a szavam-mondta a férfi, majd megfogta a lány kezét, és hozzám húzta.-Derek Oookami had mutassam be neked a régi új társad Csillagot, vagy ha úgy jobban tetszik Yuuki Higurashit.
-Hope-javítottam ki, mire a lány a szemét forgatta. Átbújt a köztünk lévő karám léce alatt, majd felnézett rám.
-Hogy tudtak ilyen gyorsan besorozni téged is Fekete lovasok közé az rejtély. Minden esetre örülök, hogy itt vagy-mondta.
Nem válaszoltam, csak felé nyújtottam a kezem. Ő helyette szorosan átkarolt, majd a nyakamba fúrta a fejét.
-Hiányoztál-súgta.
-Te is nekem.
2015. július 24., péntek
2015. július 20., hétfő
32.fejezet Az új élet kezdete
-Tulajdonképpen hova is megyünk?-kérdeztem mikor már vagy két napja vezettem.
-Itt fordulj be jobbra. Mielőtt elmennénk az új otthonodba veszünk egy jó erős és gyors lovat neked.
Elhúztam a szám. Soha nem szerettem nagyon a lovakat. Az a tudat, hogy most készülök venni egyet nem tett túlságosan boldoggá.
Hatalmas karámok előtt mentünk el. Sorra mutattak nekem szebbnél-szebb lovakat,de semelyik nem fogott meg.
-Nemigazán rajongsz a lovakért igaz? -kérdezte az állatok tulajdonosa.
Megráztam a fejem. A férfi nem lepődött meg. Tovább mutogatta a lovakat. Szinte mind hatalmas csata mén volt. Biztos voltam benne, hogy legalább az őseik külföldről származnak. Túlságosan különböztek a mi lovainktól.
-Hát valószínűleg nincs olyan jószág ami elnyerné a tetszését-mondta a lovász.
Unottan dőltem neki a karámnak. Miközben azon tanakodtak, hova kéne mennem lóért egy hatalmas fej jelent meg mellettem. A ló egyenesen a szemembe nézett. Mivel hollófekete volt így meglepő volt kék szeme színe. Annyit azért tudtam,hogy a kék a fehér lovak jellegzetessége. A ló megbökött puha orrával mire elmosolyodtam. Az állat a fejével a vitatkozó férfiakra mutatott, majd prüszkölt.
-Én is unom már őket... Mi van ördög?-kérdeztem és bizonytalanul megsimogattam az orrát.
Mikor fejét a tenyerembe nyomta valami elpattant bennem. Úgy éreztem ez a ló az én társam. Minta mindig is ismertem volna. Kicsit bátrabban kezdtem simogatni,mire fejét még közelebb dugta hozzám.
Felnevetem,majd teljesen felé fordultam.
-Nocsak. Diablo megengedi neked, hogy megsimogasd? Szegény pára az elmúlt időben nagyon maga alatt volt. A párját Fonixet nemrég vette meg egy lány. Mind kettőt szerette volna vinni,de a szabályzat szerint az első évben csak egy ló lehet a tulajdonban.
-Szóval Diablo a neved. Na Gyere két párját vesztett fiú biztos jó pár lesz.
A ló lelkesen bólogatott. Meg vakartam a sörénye tövét. Csak ekkor tűnt fel az a pici fehér csillag,mely a homlokát díszítette.
Néhány perccel később már egy trénert vontatva haladtam tovább. A táj lassan már teljesen ismeretlenné vált számomra.
-Itt balra fordulj-mondta a férfi.
Mellettem egy barlang volt. Vonakodtam bemenni, de mivel nem volt más választásom lefordultam.
-Az ezüstös fényezés nem túl hasznos erre felé.
Magamban csak morogtam,de nem mondtam semmit. Alig félóra múlva a barlang kiszélesedett,majd tágas mezők terültek elém. A hétköznapi emberek számára elérhetetlen helyen lévő rétek voltak ezek. Ha nem vezetnek biztos nem jövök én se ide be.
A mezők nem voltak bekerítve, de az útra mégse jöttek ki a lovak. Olyan táj volt ahol szívesen laktam volna, hogy családot alapítsak. Persze csak egy valaki jöhetett szóba.
A mellettem utazó férfi felszisszent.
-Tényleg erős az elméd védelme,pedig nem tudatosan csinálod-mondta.
-Lehetne,hogy nem próbálkozik az elmémbe túrni? Amúgy hogyan lehetséges ez?
-Az elmében való olvasásra azok képesek akik a Sárkány szérum ereje nélkül is tudnak élni.
-Mi az a Sárkány szérum?
-Más néven ismered. Ez a Kiborg kivonat erősebb változata.
-Tehát a szérum nem élete végiig van az alany ereiben?
-A legtöbb esetben nem,de a nagyon csúnya és nehezen gyógyuló sebeknél akár halálig is ott marad. A kis Yuuki sajnos az utóbbi kategóriába tartozik. Néhány óráig talán egy napig bír a szer nélkül élni. Ha akkor mikor kikapcsolta nem mondod el neki,hogy szered biztos lett volna a halála.
Össze haraptam a számat. Nagyon is jól tudtam,hogy nézett ki a lány mikor kikapcsolta a karperecet. Nem akartam megint úgy látni.
-Honnan tud erről?-kérdeztem végül.
-Minden adatot rögzített a karperece.
Elvörösödtem,mire a férfi felnevetett.
-Minden adatot,melyet akkor vett fel mikor be volt kapcsolva. Igaz a kislány néha pihentette a karperecét,de azért tisztában vagyunk vele,hogy olyankor mit csinálhatott,mikor ki volt kapcsolva.
Így utólag vissza gondolva rá kellett jönnöm hogy Hope minden együttlét után nagyon kimerült volt. Most már értem miért.
Nem volt időm ezen gondolkodni. Előttem egy hatalmas ház bukkant fel.
-Nos akkor hivatalosan is üdvözlek a Fekete lovasok és a Sárkányok otthonában. Nemsokára megismerkedhetsz a csapat társaiddal. Velük fogod megkezdeni a kiképzést, de azért a párod is rész vesz,majd a te tréningeden-mondta a férfi.
-Itt fordulj be jobbra. Mielőtt elmennénk az új otthonodba veszünk egy jó erős és gyors lovat neked.
Elhúztam a szám. Soha nem szerettem nagyon a lovakat. Az a tudat, hogy most készülök venni egyet nem tett túlságosan boldoggá.
Hatalmas karámok előtt mentünk el. Sorra mutattak nekem szebbnél-szebb lovakat,de semelyik nem fogott meg.
-Nemigazán rajongsz a lovakért igaz? -kérdezte az állatok tulajdonosa.
Megráztam a fejem. A férfi nem lepődött meg. Tovább mutogatta a lovakat. Szinte mind hatalmas csata mén volt. Biztos voltam benne, hogy legalább az őseik külföldről származnak. Túlságosan különböztek a mi lovainktól.
-Hát valószínűleg nincs olyan jószág ami elnyerné a tetszését-mondta a lovász.
Unottan dőltem neki a karámnak. Miközben azon tanakodtak, hova kéne mennem lóért egy hatalmas fej jelent meg mellettem. A ló egyenesen a szemembe nézett. Mivel hollófekete volt így meglepő volt kék szeme színe. Annyit azért tudtam,hogy a kék a fehér lovak jellegzetessége. A ló megbökött puha orrával mire elmosolyodtam. Az állat a fejével a vitatkozó férfiakra mutatott, majd prüszkölt.
-Én is unom már őket... Mi van ördög?-kérdeztem és bizonytalanul megsimogattam az orrát.
Mikor fejét a tenyerembe nyomta valami elpattant bennem. Úgy éreztem ez a ló az én társam. Minta mindig is ismertem volna. Kicsit bátrabban kezdtem simogatni,mire fejét még közelebb dugta hozzám.
Felnevetem,majd teljesen felé fordultam.
-Nocsak. Diablo megengedi neked, hogy megsimogasd? Szegény pára az elmúlt időben nagyon maga alatt volt. A párját Fonixet nemrég vette meg egy lány. Mind kettőt szerette volna vinni,de a szabályzat szerint az első évben csak egy ló lehet a tulajdonban.
-Szóval Diablo a neved. Na Gyere két párját vesztett fiú biztos jó pár lesz.
A ló lelkesen bólogatott. Meg vakartam a sörénye tövét. Csak ekkor tűnt fel az a pici fehér csillag,mely a homlokát díszítette.
Néhány perccel később már egy trénert vontatva haladtam tovább. A táj lassan már teljesen ismeretlenné vált számomra.
-Itt balra fordulj-mondta a férfi.
Mellettem egy barlang volt. Vonakodtam bemenni, de mivel nem volt más választásom lefordultam.
-Az ezüstös fényezés nem túl hasznos erre felé.
Magamban csak morogtam,de nem mondtam semmit. Alig félóra múlva a barlang kiszélesedett,majd tágas mezők terültek elém. A hétköznapi emberek számára elérhetetlen helyen lévő rétek voltak ezek. Ha nem vezetnek biztos nem jövök én se ide be.
A mezők nem voltak bekerítve, de az útra mégse jöttek ki a lovak. Olyan táj volt ahol szívesen laktam volna, hogy családot alapítsak. Persze csak egy valaki jöhetett szóba.
A mellettem utazó férfi felszisszent.
-Tényleg erős az elméd védelme,pedig nem tudatosan csinálod-mondta.
-Lehetne,hogy nem próbálkozik az elmémbe túrni? Amúgy hogyan lehetséges ez?
-Az elmében való olvasásra azok képesek akik a Sárkány szérum ereje nélkül is tudnak élni.
-Mi az a Sárkány szérum?
-Más néven ismered. Ez a Kiborg kivonat erősebb változata.
-Tehát a szérum nem élete végiig van az alany ereiben?
-A legtöbb esetben nem,de a nagyon csúnya és nehezen gyógyuló sebeknél akár halálig is ott marad. A kis Yuuki sajnos az utóbbi kategóriába tartozik. Néhány óráig talán egy napig bír a szer nélkül élni. Ha akkor mikor kikapcsolta nem mondod el neki,hogy szered biztos lett volna a halála.
Össze haraptam a számat. Nagyon is jól tudtam,hogy nézett ki a lány mikor kikapcsolta a karperecet. Nem akartam megint úgy látni.
-Honnan tud erről?-kérdeztem végül.
-Minden adatot rögzített a karperece.
Elvörösödtem,mire a férfi felnevetett.
-Minden adatot,melyet akkor vett fel mikor be volt kapcsolva. Igaz a kislány néha pihentette a karperecét,de azért tisztában vagyunk vele,hogy olyankor mit csinálhatott,mikor ki volt kapcsolva.
Így utólag vissza gondolva rá kellett jönnöm hogy Hope minden együttlét után nagyon kimerült volt. Most már értem miért.
Nem volt időm ezen gondolkodni. Előttem egy hatalmas ház bukkant fel.
-Nos akkor hivatalosan is üdvözlek a Fekete lovasok és a Sárkányok otthonában. Nemsokára megismerkedhetsz a csapat társaiddal. Velük fogod megkezdeni a kiképzést, de azért a párod is rész vesz,majd a te tréningeden-mondta a férfi.
2015. július 2., csütörtök
31.fejezet Meghívás
Morgós vénembert kaptam magam mellé új társnak, aki ráadásul a suli tesi tanára. Soha nem voltunk jóban, de most, hogy egy házban laktunk még rosszabb lett.
-Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen vén perverz kecske az Akadémia egyik nevelő tisztje-morogtam az egyik nap a bajszom alatt.
-Mit gondolsz ki értesíti az akadémiát, ha a helyzet rosszra fordul?-kérdezett vissza.
Hamar megtanultam, hogy nem érdemes vissza pofázni. Majdnem egy hét telt el azóta, hogy Hope elköltözött. Az életem nem lett volna elég pocsék nélküle is, de ekkor megkapom az exkatonai kiképző tanárom, aki mellesleg beteges perverzséggel szeret megfosztani az egyetlen olyan pillanattól is amikor beszélhetnék a lánnyal.
-Ezt direkt csinálja?-kérdeztem mikor közölte, hogy a csendes óráimat amiket nem edzésre fordítok meditálással töltsem.
-Majd megérted, hogy miért van arra szükség, hogy kitud üríteni az elméd. Aki az első osztagba akar kerülni annak tiszta fejjel kell gondolkodnia. Most pedig megmutatom neked, hogyan tudsz védőfalat emelni az elméd köré, ugyan is vannak akik majd befolyásolni próbálnak a gondolataid hatása miatt. Lazíts!-adta ki utasításba.
Már megtanultam, hogy katonai nyelven mit takar a lazítás. Kihúztam magam izmaim csak annyira lazítottam el, hogy bármikor harcra kész legyek. Szemeim lehunytam, majd mély levegőt vettem.
-Jó most gondolj életed legboldogabb és legszebb pillanataira!
Ez nem volt nehéz. Minden gondolatom ezek töltötték ki. Most élesebben rajzolódót ki előttem Hope alakja. Szeme ragyogása, ahogy rám nézett, az ajkai puhasága, minden élethűen tükröződött bár tudtam, hogy csak emlékek. Éreztem, hogy mosolygok, mikor eszembe jutott mennyire idétlenül és pont ezért mennyire szekszin állt neki az ingem amikor azt használta pizsamának.
Nyomást éreztem a fejemben, de nem foglalkoztam vele. Tovább pörgettem a gondolataimat, egészen addig míg egy fájdalmas kiáltás ki nem szakított belőlük.
-Mi a fenére gondoltál kölyök?-kérdezte a tesi tanár, miközben a fejét fogta.
-Miért?
-Akármi is volt az szabályosan kitaszítottál az elmédből mikor megpróbáltam belenézni a gondolataidba.
-Az jó vagy rossz?
-Tökéletes. Ideje, hogy írjak az Igazgatónak-mondta, majd fel állt a földről.
Megszédült, elkapta a kanapé karfáját, majd a zsebébe nyúlt. Felém dobta a telefonom, majd kiment a szobából.
Rögtön tárcsáztam Hope számát. A hatodik csörgésre vette fel.
-Igen-szólt bele a lány álmos hangon.
-Szia Kicsim...
-Derek!-sikította boldogan, mire nevettem-Olyan régen hívtál! Már azt hittem haragszol rám! Mesélj...
-Nyugi Hope nem haragszom rád, csak az edzőm kicsit (nagyon) lefoglal!-nyugtattam meg.
-Menjen a fenébe az a nyamvadt tanár! Utálom soha nem szerettem...-morgott a lány, mire felnevettem.
Nem tudom meddig beszélgettünk, mire a tanár megint vissza jött és jelezte, hogy ideje megkezdeni az esti edzést. Nem akartam letenni, mert szükségem volt a lány hangjára, de végül ő bontotta a vonalat. Az edzés során többször éreztem az apró nyomást a fejemben. Most már tudtam, hogy a tanár próbál betörni az elmémbe, de a gát melyet a Hope-al közös percek emlékeiből építettem fel megakadályozta ebben.
Pusztán elfojtott káromkodása jelezte, hogy fájdalmat okozok neki. Nem érdekelt. Ne kutasson az elmémben.
Másnap mikor felkeltem meglepődve vettem tudomásul, hogy egy számomra idegen férfi van a konyhában. Az idegen kicsivel lehetett magasabb nálam. Fekete inget és feszes farmert viselt. Lábán lovagló csizma volt. Markáns vonalai arra utaltak, hogy harc edzett, de ugyan akkor felfedeztem benne a gyengédség nyomait is.
-Jó reggelt-köszöntem.
-Igen az....-mondta mély bariton hangján.
-Segíthetek?-kérdeztem néhány perc hallgatás után.
-Te vagy Derek Ookami?-kérdezte válaszul.Bólintottam, mire folytatta.- A nevem Északi Csillag. A Fekete Lovasok kiképző és vezető tisztje vagyok. A híreink szerint rövid időn belül sikeresen feltornáztad magad senki tinédzserből másod osztagúvá. A Fekete Lovasok és a Sárkány Alakulat pont ilyen fiatalokat keres mint amilyen te vagy.
Értetlenkedve néztem rá, mire elmosolyodott.
-Gyere velem és olyan szintű kiképzést fogsz kapni, ami még Hunter Higurashi és Higurashi kapitány előtt is méltóvá tesz arra, hogy Hope Higurashi párja legyél-mondta, mire kihúztam magam.
Ha valamiben biztos voltam, az az, hogy Hope hozzám való lány. Északi Csillag (milyen név ez már?) látta rajtam, hogy mi a válaszom.
-Menj pakolj. Mától a mi kiképzésünket fogod kapni-mondta.
Elindultam vissza a szobámba, de ekkor eszembe ötlött valami.
-ÉS mi lesz a feladatommal? Legalább két kiborgszeres barátom van az iskolában akik valószínűleg összeroppannának a tudat alatt, hogy ketten maradtak-mondtam.
-A küldetésed az Akadémián véget ért. A Sárkány szérumos barátaid meg mind jönnek veled, mivel egy csapat vagytok.
-Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen vén perverz kecske az Akadémia egyik nevelő tisztje-morogtam az egyik nap a bajszom alatt.
-Mit gondolsz ki értesíti az akadémiát, ha a helyzet rosszra fordul?-kérdezett vissza.
Hamar megtanultam, hogy nem érdemes vissza pofázni. Majdnem egy hét telt el azóta, hogy Hope elköltözött. Az életem nem lett volna elég pocsék nélküle is, de ekkor megkapom az exkatonai kiképző tanárom, aki mellesleg beteges perverzséggel szeret megfosztani az egyetlen olyan pillanattól is amikor beszélhetnék a lánnyal.
-Ezt direkt csinálja?-kérdeztem mikor közölte, hogy a csendes óráimat amiket nem edzésre fordítok meditálással töltsem.
-Majd megérted, hogy miért van arra szükség, hogy kitud üríteni az elméd. Aki az első osztagba akar kerülni annak tiszta fejjel kell gondolkodnia. Most pedig megmutatom neked, hogyan tudsz védőfalat emelni az elméd köré, ugyan is vannak akik majd befolyásolni próbálnak a gondolataid hatása miatt. Lazíts!-adta ki utasításba.
Már megtanultam, hogy katonai nyelven mit takar a lazítás. Kihúztam magam izmaim csak annyira lazítottam el, hogy bármikor harcra kész legyek. Szemeim lehunytam, majd mély levegőt vettem.
-Jó most gondolj életed legboldogabb és legszebb pillanataira!
Ez nem volt nehéz. Minden gondolatom ezek töltötték ki. Most élesebben rajzolódót ki előttem Hope alakja. Szeme ragyogása, ahogy rám nézett, az ajkai puhasága, minden élethűen tükröződött bár tudtam, hogy csak emlékek. Éreztem, hogy mosolygok, mikor eszembe jutott mennyire idétlenül és pont ezért mennyire szekszin állt neki az ingem amikor azt használta pizsamának.
Nyomást éreztem a fejemben, de nem foglalkoztam vele. Tovább pörgettem a gondolataimat, egészen addig míg egy fájdalmas kiáltás ki nem szakított belőlük.
-Mi a fenére gondoltál kölyök?-kérdezte a tesi tanár, miközben a fejét fogta.
-Miért?
-Akármi is volt az szabályosan kitaszítottál az elmédből mikor megpróbáltam belenézni a gondolataidba.
-Az jó vagy rossz?
-Tökéletes. Ideje, hogy írjak az Igazgatónak-mondta, majd fel állt a földről.
Megszédült, elkapta a kanapé karfáját, majd a zsebébe nyúlt. Felém dobta a telefonom, majd kiment a szobából.
Rögtön tárcsáztam Hope számát. A hatodik csörgésre vette fel.
-Igen-szólt bele a lány álmos hangon.
-Szia Kicsim...
-Derek!-sikította boldogan, mire nevettem-Olyan régen hívtál! Már azt hittem haragszol rám! Mesélj...
-Nyugi Hope nem haragszom rád, csak az edzőm kicsit (nagyon) lefoglal!-nyugtattam meg.
-Menjen a fenébe az a nyamvadt tanár! Utálom soha nem szerettem...-morgott a lány, mire felnevettem.
Nem tudom meddig beszélgettünk, mire a tanár megint vissza jött és jelezte, hogy ideje megkezdeni az esti edzést. Nem akartam letenni, mert szükségem volt a lány hangjára, de végül ő bontotta a vonalat. Az edzés során többször éreztem az apró nyomást a fejemben. Most már tudtam, hogy a tanár próbál betörni az elmémbe, de a gát melyet a Hope-al közös percek emlékeiből építettem fel megakadályozta ebben.
Pusztán elfojtott káromkodása jelezte, hogy fájdalmat okozok neki. Nem érdekelt. Ne kutasson az elmémben.
Másnap mikor felkeltem meglepődve vettem tudomásul, hogy egy számomra idegen férfi van a konyhában. Az idegen kicsivel lehetett magasabb nálam. Fekete inget és feszes farmert viselt. Lábán lovagló csizma volt. Markáns vonalai arra utaltak, hogy harc edzett, de ugyan akkor felfedeztem benne a gyengédség nyomait is.
-Jó reggelt-köszöntem.
-Igen az....-mondta mély bariton hangján.
-Segíthetek?-kérdeztem néhány perc hallgatás után.
-Te vagy Derek Ookami?-kérdezte válaszul.Bólintottam, mire folytatta.- A nevem Északi Csillag. A Fekete Lovasok kiképző és vezető tisztje vagyok. A híreink szerint rövid időn belül sikeresen feltornáztad magad senki tinédzserből másod osztagúvá. A Fekete Lovasok és a Sárkány Alakulat pont ilyen fiatalokat keres mint amilyen te vagy.
Értetlenkedve néztem rá, mire elmosolyodott.
-Gyere velem és olyan szintű kiképzést fogsz kapni, ami még Hunter Higurashi és Higurashi kapitány előtt is méltóvá tesz arra, hogy Hope Higurashi párja legyél-mondta, mire kihúztam magam.
Ha valamiben biztos voltam, az az, hogy Hope hozzám való lány. Északi Csillag (milyen név ez már?) látta rajtam, hogy mi a válaszom.
-Menj pakolj. Mától a mi kiképzésünket fogod kapni-mondta.
Elindultam vissza a szobámba, de ekkor eszembe ötlött valami.
-ÉS mi lesz a feladatommal? Legalább két kiborgszeres barátom van az iskolában akik valószínűleg összeroppannának a tudat alatt, hogy ketten maradtak-mondtam.
-A küldetésed az Akadémián véget ért. A Sárkány szérumos barátaid meg mind jönnek veled, mivel egy csapat vagytok.
2015. június 25., csütörtök
30.fejezet Összetörve
Október közepén kaptam az akadémia levelét. A karácsonyi szünetbe rendezték meg az első komolyabb vizsgám. Annak az eredményei mutatták meg, hogy érdemes vagyok e a szintlépésre. Bár már másod szintű voltam ez a vizsga döntött arról, hogy egyesbe lépjek. Hope elég kemény edzés tervel állt elő. Nem vette félvállról, hogy az ő szintjére emeljen. Az edzéseken már csak azért is a maximumot hoztam ki magamból, mert akkor jobban eltudtam viselni, hogy Hunter szekál.
Szerencsére a húga nem úgy gondolta, hogy nem vagyok hozzá való. Hope karjában aludtam el minden éjjel, és minden reggel mellette keltem fel. Nem tudtam volna megmondani, hogy kinek van nagyobb szüksége a másik közelségére, de nem is érdekelt. Az iskolában a lányok csalódottan fordultak utánam, de ez se zavart. Akinek a véleménye igazán számít az egy oldal pillantással jelezte, hogy mi a véleménye rólam. Ez többet ért minden vágyakozó nézésnél.
-Tudod a lányok többsége nagyon csalódott lett mikor megtudták, hogy Hope az aktuális barátnőd-.jegyezte meg egy nap Miroku.
-Nem aktuális. Örökre ő marad a barátnőm-mondtam határozottan.
-Ha te mondod Casanova akkor az úgy is van-vonta meg a vállát, majd az ölébe vonta az éppen felé tartó Vanessát.
Én csak körbe néztem, mert arra számítottam, hogy Hope is a közelben van. Meglepődtem, mikor a lány apró kezeivel befogta a szemem.
-Na ki vagyok?-kérdezte nevetve, de már előttem állt kezeit a vállaimon hagyva. Átkaroltam a derekát, és a válla hajlatába temettem a fejem.
-Higurashi Hope-ot várják az igazgatóiban!-hallatszott a titkárnő hangja a hangos bemondóból.
-Mit csináltál húgi?-kérdezte Nessa.
Hope megvonta a vállait, majd futó csókot nyomott a számra. Csak néztem ahogy bemegy az iskola épületébe. Nem sokkal később már mind a hárman az osztály teremben ültünk, de Hope nem volt sehol se. Sőt az utolsó két órára már be se jött.
Szinte futottam haza az órák után. Hope a nappaliban várt, mellette a két kutya golyó álló mellényben feküdt.
-Már azt hittem hamarabb érnek ide az akadémiáról, mint, hogy haza érnél-mondta, miközben a nyakamba borult.
2H32 formájában volt. A ruha látványa rossz érzést keltett bennem.
-Mi történt?
-Kicsit hamar fogadták el a jelentkezésem a Sárkány Hadosztályba-mondta.
Hangja szinte síros volt, és ahogy kicsit eltoltam magamtól, láttam, hogy könnyes a szeme.
-Kicsim?-kérdeztem halkan.
-Mikor beadtam a jelentkezésem az volt, hogy megvárják az év végét. Nem gondoltam volna, hogy egy hónapon belül válaszolnak... Derek... Még nem vagyok erre felkészülve-súgta immár a nyakamba.
A tarkójára tettem az egyik kezem a derekára meg a másikat. Éreztem, hogy fél, bár nem mondta ki.
-Tudod, hogy csak így szabadulhatsz meg apádtól-mondtam halkan.
-De így tőled is távolabb kerülök...
-Minden nap felhívlak. Beszélünk... Mindent elkövetek, majd, hogy megint együtt legyünk-súgtam.
-Mond ki-kért halkan.
-Szeretlek Yuuki Higurashi.
Hope egy pillanat múlva már fulladozva csókolt. Könnyeit nem hagyta kigördülni, de tudtam, hogy zokogna legszívesebben. Percek múlva váltunk el egymástól, de csak azért, mert már nem kaptunk levegőt. Még legalább egy órát álltunk a nappali közepén, mire hangos dudálás hangzott fel kintről.
-Megjöttek értem. Jobb ha nem tudják, hogy te is itt vagy...
-Miért?-kérdeztem, és az ajtóhoz kísértem.
-A végén még megtudnák a sebezhető pontom, azt meg nem akarom felfedni-mondta.
-Megértelek... Vigyáz nagyon magadra kicsim-mondtam, majd megint megcsókoltam.
A csóknak az autó duda vetett véget.
-Szeretlek. Hívlak ha oda értem.
Mielőtt bármit mondhattam volna kiment az ajtón. Néhány másodperc múlva felhangzott a jaguárja motorja, majd csikorgó kerekek zaja követte. Megmarkoltam a kilincset és nem sok kellet ahhoz, hogy kirohanjak az ajtón. Helyette lerogytam a földre majd hangos zokogásba kezdtem. Hope elment és én megint egyedül maradtam.
Szerencsére a húga nem úgy gondolta, hogy nem vagyok hozzá való. Hope karjában aludtam el minden éjjel, és minden reggel mellette keltem fel. Nem tudtam volna megmondani, hogy kinek van nagyobb szüksége a másik közelségére, de nem is érdekelt. Az iskolában a lányok csalódottan fordultak utánam, de ez se zavart. Akinek a véleménye igazán számít az egy oldal pillantással jelezte, hogy mi a véleménye rólam. Ez többet ért minden vágyakozó nézésnél.
-Tudod a lányok többsége nagyon csalódott lett mikor megtudták, hogy Hope az aktuális barátnőd-.jegyezte meg egy nap Miroku.
-Nem aktuális. Örökre ő marad a barátnőm-mondtam határozottan.
-Ha te mondod Casanova akkor az úgy is van-vonta meg a vállát, majd az ölébe vonta az éppen felé tartó Vanessát.
Én csak körbe néztem, mert arra számítottam, hogy Hope is a közelben van. Meglepődtem, mikor a lány apró kezeivel befogta a szemem.
-Na ki vagyok?-kérdezte nevetve, de már előttem állt kezeit a vállaimon hagyva. Átkaroltam a derekát, és a válla hajlatába temettem a fejem.
-Higurashi Hope-ot várják az igazgatóiban!-hallatszott a titkárnő hangja a hangos bemondóból.
-Mit csináltál húgi?-kérdezte Nessa.
Hope megvonta a vállait, majd futó csókot nyomott a számra. Csak néztem ahogy bemegy az iskola épületébe. Nem sokkal később már mind a hárman az osztály teremben ültünk, de Hope nem volt sehol se. Sőt az utolsó két órára már be se jött.
Szinte futottam haza az órák után. Hope a nappaliban várt, mellette a két kutya golyó álló mellényben feküdt.
-Már azt hittem hamarabb érnek ide az akadémiáról, mint, hogy haza érnél-mondta, miközben a nyakamba borult.
2H32 formájában volt. A ruha látványa rossz érzést keltett bennem.
-Mi történt?
-Kicsit hamar fogadták el a jelentkezésem a Sárkány Hadosztályba-mondta.
Hangja szinte síros volt, és ahogy kicsit eltoltam magamtól, láttam, hogy könnyes a szeme.
-Kicsim?-kérdeztem halkan.
-Mikor beadtam a jelentkezésem az volt, hogy megvárják az év végét. Nem gondoltam volna, hogy egy hónapon belül válaszolnak... Derek... Még nem vagyok erre felkészülve-súgta immár a nyakamba.
A tarkójára tettem az egyik kezem a derekára meg a másikat. Éreztem, hogy fél, bár nem mondta ki.
-Tudod, hogy csak így szabadulhatsz meg apádtól-mondtam halkan.
-De így tőled is távolabb kerülök...
-Minden nap felhívlak. Beszélünk... Mindent elkövetek, majd, hogy megint együtt legyünk-súgtam.
-Mond ki-kért halkan.
-Szeretlek Yuuki Higurashi.
Hope egy pillanat múlva már fulladozva csókolt. Könnyeit nem hagyta kigördülni, de tudtam, hogy zokogna legszívesebben. Percek múlva váltunk el egymástól, de csak azért, mert már nem kaptunk levegőt. Még legalább egy órát álltunk a nappali közepén, mire hangos dudálás hangzott fel kintről.
-Megjöttek értem. Jobb ha nem tudják, hogy te is itt vagy...
-Miért?-kérdeztem, és az ajtóhoz kísértem.
-A végén még megtudnák a sebezhető pontom, azt meg nem akarom felfedni-mondta.
-Megértelek... Vigyáz nagyon magadra kicsim-mondtam, majd megint megcsókoltam.
A csóknak az autó duda vetett véget.
-Szeretlek. Hívlak ha oda értem.
Mielőtt bármit mondhattam volna kiment az ajtón. Néhány másodperc múlva felhangzott a jaguárja motorja, majd csikorgó kerekek zaja követte. Megmarkoltam a kilincset és nem sok kellet ahhoz, hogy kirohanjak az ajtón. Helyette lerogytam a földre majd hangos zokogásba kezdtem. Hope elment és én megint egyedül maradtam.
2015. június 6., szombat
29.fejezet Vigaszdíj
Az iskolába sokan néztek, mikor minden figyelmeztetés nélkül közel húztam magamhoz Hopet az egyik szünetben, és megcsókoltam. Még a lány is meglepõdött rajta, de csak mosolygott.
-Na azért ésszel a húgommal. A végén, még megtalállak ütni-mondta Vanessa viccelve.
-Nee-chann!-torkolta le Hope nevetve, és átkarolta a vállaimat.
-Fura hallani a hangod Hope. Már teljesen megszoktam,hogy vissza húzódó vagy-mondta Miroku nevetve, közben Nessa hajába túrt.
Magamban mosolyogtam. Én már hallottam a lányt halkan suttogni,viccelődni,bizonytalanul beszélni,de a legjobban az tetszett mikor szenvedélytől fűtve suttogta a nevem. Valószínűleg Hope kiolvasta a szememből,hogy mire gondolok,mert az orromra koppintott.
-Este.
A fogam csikorgattam,közben végig gondoltam amit mondott.
-Szavadon foglak... Kis cica.
Egész nap azon gondolkodtam milyen kellemes lesz az esténk. Azonban elfelejtkeztem arról az apró tényről, hogy már nem vagyok átlagos gimnazista diák. Suli után razzia, majd egy kemény edzés, amibe most már Miroku, Vanessa és még Hunter is részt vett. Már értettem, miért lett vadász a fiú neve.
Gyorsan mozgott és magasságához képest nagyon halkan. Pillanatok alatt terített le, ráadásul a piszkos trükköket sem tette félre. Minden tagom sajgott, de nem hátrálhattam meg. Tudtam, ha őt képes leszek legyőzni akkor nincs ellenfél számomra. Hihetetlen erős volt.
-Nagyon gyenge vagy Taknyos-mondta, mikor megint a földre küldött.
-Ne hívj taknyosnak-mondtam, és letöröltem felrepedt ajkamról a vért.
-Pedig az vagy. Gyenge és mihaszna ember vagy. Szégyen, hogy a húgom veled jár-mondta.
Düh járta át a testem. Minden teketória nélkül rávetettem magam. A derekánál lerántva a földre küldtem, de mielőtt megüthettem volna állon vágott. Egy pillanatra vesztettem el az egyensúlyom, de már hason voltam. Kezem hátra feszítette, és a hátamba térdelt.
-Szánalmas próbálkozás volt. Egy valamit jegyezz meg Taknyos. NE TÁMADJ EGY KIBORGSZÉRUMOSRA DÜHBŐL!-mondta a fülembe.
Mérgesen néztem rá. Ő lökött rajtam egyet, majd mikor feltápászkodtam volna egy bot csattant a hátamon.
-Hunter elég lesz! Ne felejtsd el, hogy benne nincs meg a gyors gyógyulás széruma-mondta Vanessa.
A szőkeség lefogta a bátyja karját, amitől még jobban megalázottnak éreztem magam. Másodjára is feltápászkodtam, majd minden szó nélkül elindultam haza. Az edzéseket mindig távol a várostól csináltuk, hogy senkinek ne okozzunk galibát. Néhány perc gyaloglás után meghallottam Vanessa kocsijának hangját. Nem álltak meg , hogy felvegyenek, de nem is érdekelt.
Csak Hope Jaguárja hangjára álltam meg. A lány lefékezett mellettem, majd kinyitotta az utas felőli ajtót.
-Jól vagy?-kérdezte aggódva, miközben be szálltam.
Nem feleltem. Kinéztem az ablakon és vártam, hogy elinduljon. Hope a karomra tette a kezét, és megvárta míg felé fordulok.
-Büszke vagyok rád-súgta, és finoman megcsókolt.
-Nincs miért büszkének lenni rám...
-Tudod Hunter miért vágott a hátadra, mikor megpróbáltál fel állni?
-Mert gyenge vagyok?
-Nem, mert rajtam kívül senki nem tudta eddig akár csak egy pillanatra is leszorítani a földre. Hogy van az állad?
Megvontam a vállam, mire egész testemben sajgás futott végig rajtam. A haza úton nem szóltam semmit. Vacsora alatt már éreztem, hogy az állkapcsomon szép lila folt keletkezett.
-Volna kedved velem tusolni?-kérdezte Hope miközben a mosogató gépbe tette az edényeket.
-Mi?-hökkentem meg a kérdésén.
-Mi van? Lehet könnyű vérűnek tűnök, de szeretném beváltani az ígéretem...Mellesleg valakinek le kell mosni a hátad, úgy, hogy az ne fájjon-kacsintott rám, mire önkéntelenül is, de elmosolyogtam.
-Jaj te rossz cica... Most inkább ellen állok a kérésednek. Menj fürödj le, addig én is letusolok. A szobámba találkozunk.
Hope röviden megcsókolt, majd felszalad az emeltre. A gyors tusolást követően hassal bevágódtam az ágyamba. A párnát a fejem alá gyűrtem. Kellemes illata volt, pont mint Hope-nak. A lány percekkel később jött csak ki a fürdőből.
Mellém ült az ágyra, majd megcsókolta a tarkómat. Kinéztem a párnából, majd felnyögtem mikor megláttam, hogy megint az ingem használja pizsamának. Direkt kínzott a vonalai megmutatásával. Halkan kuncogott, majd apró kezeivel finoman dörzsölni kezdte fáradt izmaimat.
-Lazíts! Ne görcsölj, úgy csak fájni fog-súgta Hope.
Engedelmeskedtem neki. Ellazítottam az izmaim, de még így is volt néhány pont (főleg Hunter botjának nyomain), ahogy össze rezzentem a fájdalomtól.
-Szerintem nem nekem való a katonaság-súgtam kis idő múlva.
A lány keze kicsit megállt, majd minden szó nélkül masszírozott tovább.
-Komolyan hogy is gondoltam, hogy bekerülhetek az elsők közé? Béna vagyok és gyenge. Nem érdemlem meg azt se, hogy te szeres.
-Ezt, majd én eldöntöm, hogy megérdemled e.
-A bátyádnak igaz van... Gyenge vagyok. Ha egy támadás során egy olyan erősségű férfival kerülnék össze mint Hunter, nekem végem volna...
-Nem éppen.Ha olyannal találkoznál fel lennél már készülve az erejére. Neked igazából egyvalamire kellene ráfeküdnöd. A gyorsaságra.
-Miért pont arra?
-Ha gyorsabb vagy az ellenfelednél hamarabb teríted le... Ja persze az elmédre is kell edzened.
Kicsit gondolkodtam azon amit a lány mondott. Miután Hope minden izmom kilazította, csak lefeküdt mellém. Felé fordítottam a fejem, majd elmosolyogtam. Kisimítottam egy kósza tincset az arcából, majd felé hajoltam.
-Köszönöm, hogy vagy nekem-súgtam, majd megcsókoltam.
Hope közelebb húzódott hozzám, én meg a hátára fordítottam. Azon a héten már másodjára engedtem fel a karjaiban. Lehet meg kellene fegyelmeznem a hormonjaimat, mert a végén kifogyok a védekezési eszközökből.
-Na azért ésszel a húgommal. A végén, még megtalállak ütni-mondta Vanessa viccelve.
-Nee-chann!-torkolta le Hope nevetve, és átkarolta a vállaimat.
-Fura hallani a hangod Hope. Már teljesen megszoktam,hogy vissza húzódó vagy-mondta Miroku nevetve, közben Nessa hajába túrt.
Magamban mosolyogtam. Én már hallottam a lányt halkan suttogni,viccelődni,bizonytalanul beszélni,de a legjobban az tetszett mikor szenvedélytől fűtve suttogta a nevem. Valószínűleg Hope kiolvasta a szememből,hogy mire gondolok,mert az orromra koppintott.
-Este.
A fogam csikorgattam,közben végig gondoltam amit mondott.
-Szavadon foglak... Kis cica.
Egész nap azon gondolkodtam milyen kellemes lesz az esténk. Azonban elfelejtkeztem arról az apró tényről, hogy már nem vagyok átlagos gimnazista diák. Suli után razzia, majd egy kemény edzés, amibe most már Miroku, Vanessa és még Hunter is részt vett. Már értettem, miért lett vadász a fiú neve.
Gyorsan mozgott és magasságához képest nagyon halkan. Pillanatok alatt terített le, ráadásul a piszkos trükköket sem tette félre. Minden tagom sajgott, de nem hátrálhattam meg. Tudtam, ha őt képes leszek legyőzni akkor nincs ellenfél számomra. Hihetetlen erős volt.
-Nagyon gyenge vagy Taknyos-mondta, mikor megint a földre küldött.
-Ne hívj taknyosnak-mondtam, és letöröltem felrepedt ajkamról a vért.
-Pedig az vagy. Gyenge és mihaszna ember vagy. Szégyen, hogy a húgom veled jár-mondta.
Düh járta át a testem. Minden teketória nélkül rávetettem magam. A derekánál lerántva a földre küldtem, de mielőtt megüthettem volna állon vágott. Egy pillanatra vesztettem el az egyensúlyom, de már hason voltam. Kezem hátra feszítette, és a hátamba térdelt.
-Szánalmas próbálkozás volt. Egy valamit jegyezz meg Taknyos. NE TÁMADJ EGY KIBORGSZÉRUMOSRA DÜHBŐL!-mondta a fülembe.
Mérgesen néztem rá. Ő lökött rajtam egyet, majd mikor feltápászkodtam volna egy bot csattant a hátamon.
-Hunter elég lesz! Ne felejtsd el, hogy benne nincs meg a gyors gyógyulás széruma-mondta Vanessa.
A szőkeség lefogta a bátyja karját, amitől még jobban megalázottnak éreztem magam. Másodjára is feltápászkodtam, majd minden szó nélkül elindultam haza. Az edzéseket mindig távol a várostól csináltuk, hogy senkinek ne okozzunk galibát. Néhány perc gyaloglás után meghallottam Vanessa kocsijának hangját. Nem álltak meg , hogy felvegyenek, de nem is érdekelt.
Csak Hope Jaguárja hangjára álltam meg. A lány lefékezett mellettem, majd kinyitotta az utas felőli ajtót.
-Jól vagy?-kérdezte aggódva, miközben be szálltam.
Nem feleltem. Kinéztem az ablakon és vártam, hogy elinduljon. Hope a karomra tette a kezét, és megvárta míg felé fordulok.
-Büszke vagyok rád-súgta, és finoman megcsókolt.
-Nincs miért büszkének lenni rám...
-Tudod Hunter miért vágott a hátadra, mikor megpróbáltál fel állni?
-Mert gyenge vagyok?
-Nem, mert rajtam kívül senki nem tudta eddig akár csak egy pillanatra is leszorítani a földre. Hogy van az állad?
Megvontam a vállam, mire egész testemben sajgás futott végig rajtam. A haza úton nem szóltam semmit. Vacsora alatt már éreztem, hogy az állkapcsomon szép lila folt keletkezett.
-Volna kedved velem tusolni?-kérdezte Hope miközben a mosogató gépbe tette az edényeket.
-Mi?-hökkentem meg a kérdésén.
-Mi van? Lehet könnyű vérűnek tűnök, de szeretném beváltani az ígéretem...Mellesleg valakinek le kell mosni a hátad, úgy, hogy az ne fájjon-kacsintott rám, mire önkéntelenül is, de elmosolyogtam.
-Jaj te rossz cica... Most inkább ellen állok a kérésednek. Menj fürödj le, addig én is letusolok. A szobámba találkozunk.
Hope röviden megcsókolt, majd felszalad az emeltre. A gyors tusolást követően hassal bevágódtam az ágyamba. A párnát a fejem alá gyűrtem. Kellemes illata volt, pont mint Hope-nak. A lány percekkel később jött csak ki a fürdőből.
Mellém ült az ágyra, majd megcsókolta a tarkómat. Kinéztem a párnából, majd felnyögtem mikor megláttam, hogy megint az ingem használja pizsamának. Direkt kínzott a vonalai megmutatásával. Halkan kuncogott, majd apró kezeivel finoman dörzsölni kezdte fáradt izmaimat.
-Lazíts! Ne görcsölj, úgy csak fájni fog-súgta Hope.
Engedelmeskedtem neki. Ellazítottam az izmaim, de még így is volt néhány pont (főleg Hunter botjának nyomain), ahogy össze rezzentem a fájdalomtól.
-Szerintem nem nekem való a katonaság-súgtam kis idő múlva.
A lány keze kicsit megállt, majd minden szó nélkül masszírozott tovább.
-Komolyan hogy is gondoltam, hogy bekerülhetek az elsők közé? Béna vagyok és gyenge. Nem érdemlem meg azt se, hogy te szeres.
-Ezt, majd én eldöntöm, hogy megérdemled e.
-A bátyádnak igaz van... Gyenge vagyok. Ha egy támadás során egy olyan erősségű férfival kerülnék össze mint Hunter, nekem végem volna...
-Nem éppen.Ha olyannal találkoznál fel lennél már készülve az erejére. Neked igazából egyvalamire kellene ráfeküdnöd. A gyorsaságra.
-Miért pont arra?
-Ha gyorsabb vagy az ellenfelednél hamarabb teríted le... Ja persze az elmédre is kell edzened.
Kicsit gondolkodtam azon amit a lány mondott. Miután Hope minden izmom kilazította, csak lefeküdt mellém. Felé fordítottam a fejem, majd elmosolyogtam. Kisimítottam egy kósza tincset az arcából, majd felé hajoltam.
-Köszönöm, hogy vagy nekem-súgtam, majd megcsókoltam.
Hope közelebb húzódott hozzám, én meg a hátára fordítottam. Azon a héten már másodjára engedtem fel a karjaiban. Lehet meg kellene fegyelmeznem a hormonjaimat, mert a végén kifogyok a védekezési eszközökből.
(Folytassam)
2015. június 1., hétfő
28.fejezet Kettesben 2/2
Hope az ölembe vackólta magát, majd átkarolta a nyakam.Beszívtam kellemes friss illatát, közben a hajával játszottam.
-Olyan csendes vagy-súgtam a fülébe.
-Csak azon gondolkodom, hogy hogy mondjam el a dolgokat...
-Ahogy szeretnéd... Mond ki amit szeretnél-mondtam, közben homlokon csókoltam.
-Oké. Beállok a Sárkányhad osztagba, és Dan már nem a vőlegényem-mondta egy levegőre.
-Hohó mi van?-kérdeztem.
Kicsit eltoltam magamtól, de a hold fénye pont nem rá vetült így nem láttam a sötétben az arcát.
-Jól hallottad. Kilépek az Rh osztagtól, és szintet lépek. Nem akarok örök életemben apám árnyékában élni. Utálom, hogy megakarja mondani, hogy mit csináljak... Csoda, hogy az eljegyzésem felbontotta...
Döbbenten hallgattam amit mond.
-Szóval nem vagy Dan menyasszonya?-kérdeztem, mire bólintott-Mióta?
-Az első csókod után kértem a mestereket, hogy bontsák fel a szerződést. Már egy ideje el akartam mondani-mondta.
-Ekkora hülyét mint én... Miután szakítottam veled ezért akartál beszélni velem igaz?
A sötétbe is láttam, hogy bólint. A hátára tettem a kezem, majd magamhoz húztam.
-Legközelebb inkább üss le, vagy köss ki, de ne hagyd, hogy ne hallgassalak végig...
Hope felkacagott. Még nem hallottam kacagni így a szívemig hatolt a hangja.
-Jobban szeretlek mintsem, hogy fejbe vágjalak-súgta halkan.
-Hogy mondtad?
-Jól hallottad.
Finoman megcsókolt. Nem volt benne semmi követelőzés, csak gyengédség. A másik tény abban a pillanatban nem érdekelt.
A gerincét simogattam,közben Hope hátra hajtotta a fejét,hogy jobban a nyaka hajlatába temessem a fejem. Közel voltam ahhoz,hogy elveszítsem a fejem.
-Ha nem állítasz le olyat teszek amit lehet holnapra megbánok.
Hope válasza szenvedélyes csók volt. Követelőzésének azzal adott nyomatékot,hogy közelebb fészkelődött hozzám. Apró keze gallérom alá csúszott mire jól eső borzongás futott végig rajtam.
-Kicsim... Biztos hergelni akarsz?-morogtam halkan.
-Én csak téged akarlak-súgta vissza.
Megadtam magam,majd hagytam,hogy Hope elragadjon magával.
Az éjszaka közepén vissza tért az áram. A szobámba felkapcsolódott a villany,ahogy a lakás többi részében is. Óvatosan kibújtam Hope öleléséből,majd körbe mentem a házban. Mire vissza értem a szobámba -ami nem volt csak két perc-Hope már fen volt.
-Mit csináltál?-kérdezte álmosan.
-Csak lekapcsoltam a lámpákat. Nem akartalak fel ébreszteni.
Vissza feküdtem mellé az ágyba,közben átkaroltam a derekát. Bőre puha volt és selymes,bár a hátát néhol hegek érdes felülete szelte ketté.
-Jól vagy?-kérdeztem halkan a hajába temetve az arcom.
-Soha nem éreztem magam ilyen boldognak. Örülök,hogy veled volt az első.
-Szeretlek-súgtam neki.
Hope válasz helyett a mellkasomra hajtotta a fejét. Bőre a bőrömhöz ért,ami arra késztetett,hogy még közelebb húzzam maghoz.
~~~ <3 Hope <3 ~~~
Reggel mikor felébredtem Derek nem volt sehol. Az ing amit pizsamának szerettem volna használni a hátamra volt terítve. Gyors belebújtam. Miközben begomboltam,egy fehér lapot pillantottam meg a szerelmem párnáján.
"Elmentem a boltba. Fontos dolog jutott eszembe amit meg kell vennem. Sietek vissza HOZZÁD!! Nagyon szeretlek."
Mosolyogva mentem le a konyhába. A két kutyám ott feküdt bèkèsen. Adtam nekik kaját,majd magamnak is csináltam néhány szendvicset. A kávé főző hangosan kotyogott,mikor kifőtt a kávé. Kerestem egy bögrét,ami persze a magas polcon volt fenn. Hiába nyújtózkodtam nem értem el. Váratlanul egy erős kar fogta meg a derekam,egy másik meg levett egy bögrét nekem.
-Jó reggelt kis hercegnőm-súgta a fülembe Derek.
-Gyors vissza értél-mondtam,közben megfordultam a karjában.
-Nem igen tudok nélküled élni.
Finoman megcsókolt,majd a hajam alá nyúlt. Hideg fém szálat éreztem a nyakamon, közben Derek kihúzta alóla a hajam.
-A párja nálam van-súgta a fülembe, mikor elváltak az ajkaink.
Lenéztem. A nyakamban egy fél szívet ábrázoló világos kék nyaklánc volt. Sötétkék színnel a LOVE felirat volt bele írva. Az egész medál egy ezüst láncon lógott. Ahogy felnéztem megláttam a másik felét Derek nyakában. Az övé sötétkék felületû volt, és világos kékkel volt a YOU felirat rá írva.
-Szóval ez volt az a fontos dolog amiért elmentél?-kérdeztem halkan.
-Igen... Tetszik?-kérdezte bizonytalanul.
A szemem forgattam, de azért közelebb húztam magamhoz.
-Bár ha valaki akkor te tudod, hogy nem vagyok csajos lány, de mivel tõled van nagyon is tetszik-súgtam, majd még halkabban folytattam.-Mondtam már, hogy szeretlek?
Derek szeme felcsillant. Karjai hirtelen vaspántokká váltak, majd megcsókolt. Tudtam, hogy örül a kijelentésemnek, mivel amióta együtt vagyunk másodjára mondtam ki, hogy szeretem. Valami megváltozott köztünk.
Éreztem, hogy többé nem akar elengedni, és ez nagyobb boldogsággal töltött el, mint az, hogy csak kellek neki. Lépett egyet felém mire a hátam neki nyomódott a konyha pultnak. Derek felkapott, majd felrakott oda. A csókot nem szakított meg. Hátra támaszkodtam, hogy kicsit feljebb csússzak, de ekkor a kezem neki nyomódott a forró kávéfõzõnek.
-Basszus-mondtam.
Gyors eltoltam magamtól Dereket, majd a hideg víz alá nyomtam a kezem.
-Ne haragudj-mondta a fiú.
-Semmi nem te voltál hanem én. Júj ennek nyoma marad.
-Ezt nem gyógyítja be a szer?-kérdezte, mikõzben bevizezte a konyha ruhát, majd a kezemre csavarta finoman.
-Az égési sérülések nem gyógyulnak be olyan könnyen, mert az nem elvágja a szöveteket, hanem össze húzza.
-A hátadon is égi sérülések vannak?-kérdezte.
A számba haraptam, majd minden szó nélkül öntöttem magamnak a bögrébe kávét. Felcukroztam, majd egy kis tejjel fel öntöttem.
-Cica?-kérdezte halkan.
-Igen égési sérülések. Ne kérdezd, hogy kaptam, mert nem mondom el. Egyelõre-mondtam, majd megint hozzá bújtam.
-Olyan csendes vagy-súgtam a fülébe.
-Csak azon gondolkodom, hogy hogy mondjam el a dolgokat...
-Ahogy szeretnéd... Mond ki amit szeretnél-mondtam, közben homlokon csókoltam.
-Oké. Beállok a Sárkányhad osztagba, és Dan már nem a vőlegényem-mondta egy levegőre.
-Hohó mi van?-kérdeztem.
Kicsit eltoltam magamtól, de a hold fénye pont nem rá vetült így nem láttam a sötétben az arcát.
-Jól hallottad. Kilépek az Rh osztagtól, és szintet lépek. Nem akarok örök életemben apám árnyékában élni. Utálom, hogy megakarja mondani, hogy mit csináljak... Csoda, hogy az eljegyzésem felbontotta...
Döbbenten hallgattam amit mond.
-Szóval nem vagy Dan menyasszonya?-kérdeztem, mire bólintott-Mióta?
-Az első csókod után kértem a mestereket, hogy bontsák fel a szerződést. Már egy ideje el akartam mondani-mondta.
-Ekkora hülyét mint én... Miután szakítottam veled ezért akartál beszélni velem igaz?
A sötétbe is láttam, hogy bólint. A hátára tettem a kezem, majd magamhoz húztam.
-Legközelebb inkább üss le, vagy köss ki, de ne hagyd, hogy ne hallgassalak végig...
Hope felkacagott. Még nem hallottam kacagni így a szívemig hatolt a hangja.
-Jobban szeretlek mintsem, hogy fejbe vágjalak-súgta halkan.
-Hogy mondtad?
-Jól hallottad.
Finoman megcsókolt. Nem volt benne semmi követelőzés, csak gyengédség. A másik tény abban a pillanatban nem érdekelt.
A gerincét simogattam,közben Hope hátra hajtotta a fejét,hogy jobban a nyaka hajlatába temessem a fejem. Közel voltam ahhoz,hogy elveszítsem a fejem.
-Ha nem állítasz le olyat teszek amit lehet holnapra megbánok.
Hope válasza szenvedélyes csók volt. Követelőzésének azzal adott nyomatékot,hogy közelebb fészkelődött hozzám. Apró keze gallérom alá csúszott mire jól eső borzongás futott végig rajtam.
-Kicsim... Biztos hergelni akarsz?-morogtam halkan.
-Én csak téged akarlak-súgta vissza.
Megadtam magam,majd hagytam,hogy Hope elragadjon magával.
Az éjszaka közepén vissza tért az áram. A szobámba felkapcsolódott a villany,ahogy a lakás többi részében is. Óvatosan kibújtam Hope öleléséből,majd körbe mentem a házban. Mire vissza értem a szobámba -ami nem volt csak két perc-Hope már fen volt.
-Mit csináltál?-kérdezte álmosan.
-Csak lekapcsoltam a lámpákat. Nem akartalak fel ébreszteni.
Vissza feküdtem mellé az ágyba,közben átkaroltam a derekát. Bőre puha volt és selymes,bár a hátát néhol hegek érdes felülete szelte ketté.
-Jól vagy?-kérdeztem halkan a hajába temetve az arcom.
-Soha nem éreztem magam ilyen boldognak. Örülök,hogy veled volt az első.
-Szeretlek-súgtam neki.
Hope válasz helyett a mellkasomra hajtotta a fejét. Bőre a bőrömhöz ért,ami arra késztetett,hogy még közelebb húzzam maghoz.
~~~ <3 Hope <3 ~~~
Reggel mikor felébredtem Derek nem volt sehol. Az ing amit pizsamának szerettem volna használni a hátamra volt terítve. Gyors belebújtam. Miközben begomboltam,egy fehér lapot pillantottam meg a szerelmem párnáján.
"Elmentem a boltba. Fontos dolog jutott eszembe amit meg kell vennem. Sietek vissza HOZZÁD!! Nagyon szeretlek."
Mosolyogva mentem le a konyhába. A két kutyám ott feküdt bèkèsen. Adtam nekik kaját,majd magamnak is csináltam néhány szendvicset. A kávé főző hangosan kotyogott,mikor kifőtt a kávé. Kerestem egy bögrét,ami persze a magas polcon volt fenn. Hiába nyújtózkodtam nem értem el. Váratlanul egy erős kar fogta meg a derekam,egy másik meg levett egy bögrét nekem.
-Jó reggelt kis hercegnőm-súgta a fülembe Derek.
-Gyors vissza értél-mondtam,közben megfordultam a karjában.
-Nem igen tudok nélküled élni.
Finoman megcsókolt,majd a hajam alá nyúlt. Hideg fém szálat éreztem a nyakamon, közben Derek kihúzta alóla a hajam.
-A párja nálam van-súgta a fülembe, mikor elváltak az ajkaink.
Lenéztem. A nyakamban egy fél szívet ábrázoló világos kék nyaklánc volt. Sötétkék színnel a LOVE felirat volt bele írva. Az egész medál egy ezüst láncon lógott. Ahogy felnéztem megláttam a másik felét Derek nyakában. Az övé sötétkék felületû volt, és világos kékkel volt a YOU felirat rá írva.
-Szóval ez volt az a fontos dolog amiért elmentél?-kérdeztem halkan.
-Igen... Tetszik?-kérdezte bizonytalanul.
A szemem forgattam, de azért közelebb húztam magamhoz.
-Bár ha valaki akkor te tudod, hogy nem vagyok csajos lány, de mivel tõled van nagyon is tetszik-súgtam, majd még halkabban folytattam.-Mondtam már, hogy szeretlek?
Derek szeme felcsillant. Karjai hirtelen vaspántokká váltak, majd megcsókolt. Tudtam, hogy örül a kijelentésemnek, mivel amióta együtt vagyunk másodjára mondtam ki, hogy szeretem. Valami megváltozott köztünk.
Éreztem, hogy többé nem akar elengedni, és ez nagyobb boldogsággal töltött el, mint az, hogy csak kellek neki. Lépett egyet felém mire a hátam neki nyomódott a konyha pultnak. Derek felkapott, majd felrakott oda. A csókot nem szakított meg. Hátra támaszkodtam, hogy kicsit feljebb csússzak, de ekkor a kezem neki nyomódott a forró kávéfõzõnek.
-Basszus-mondtam.
Gyors eltoltam magamtól Dereket, majd a hideg víz alá nyomtam a kezem.
-Ne haragudj-mondta a fiú.
-Semmi nem te voltál hanem én. Júj ennek nyoma marad.
-Ezt nem gyógyítja be a szer?-kérdezte, mikõzben bevizezte a konyha ruhát, majd a kezemre csavarta finoman.
-Az égési sérülések nem gyógyulnak be olyan könnyen, mert az nem elvágja a szöveteket, hanem össze húzza.
-A hátadon is égi sérülések vannak?-kérdezte.
A számba haraptam, majd minden szó nélkül öntöttem magamnak a bögrébe kávét. Felcukroztam, majd egy kis tejjel fel öntöttem.
-Cica?-kérdezte halkan.
-Igen égési sérülések. Ne kérdezd, hogy kaptam, mert nem mondom el. Egyelõre-mondtam, majd megint hozzá bújtam.
2015. május 26., kedd
27.fejezet Kettesben 1/2
Csendesen ültem a kanapén, miközben néztem a három békésen alvó kutyát. Már egy ideje nem hallottam, hogy a tus menne, de nem mentem fel. Időt akartam hagyni Hopenak míg felöltözik pizsamába.
Mikor meghallottam az alsó lépcsőfokok reccsenését a nappali ajtaja felé fordultam. Nagyot nyeltem, mikor megláttam a lányt. Valami egyszerű fehérneműt viselt alól, felül pedig az egyik flanel anyagú ingem hordta. Látszott, hogy nincs alatta melltartó, de mellei még így is pimaszul gömbölydedek voltak.
-Baj van?-kérdezte ahogy mellém lépett.
-Azon kívül, hogy elég merész vagy ebben a ruhában semmi...
-Ugye nem baj, hogy a te inged vettem fel?
A szemem forgattam, közben fel álltam a kanapéról.
-Jobban áll mint az amit a cellában viseltél, főleg így-mondtam, majd finoman a fenekére csaptam.
-Oh te!-mondta nevetve, majd váratlanul a nyakamba ugrott.
Elvesztettem az egyensúlyom, mire a földre estünk. Hope nevetve ült fel a csípőmre, miközben keze a mellkasomon volt. A combjaira tettem a kezem, közben csak nevetni tudtam, ahogy õ is. Néhány percig csak így nevetgéltünk, majd mikor a légvételünk csitult, egymás szemét figyeltük.
-Jobban vagy?-kérdeztem halkan.
Hope bólintott, majd az arcomhoz nyomta kezét. A tenyerébe fúrtam az orrom, majd belecsókoltam a bõrébe. Ahogy a lány elõre hajólt, hogy megcsókoljon a kezem feljebb siklott a combján, mire borzongás futott végig rajta. A szomjazó csókja, most sokkal gyengébb volt. Éreztem benne a félelmeit, a vissza fojtott indulatot, és még valamit amit nem tudtam azonnal felismerni.
Kezeim felcsúsztattam a derekára, (mire megint borzongás futott végig rajta), majd felültem. Beletúrt a hajamba, közben közelebb húzódott hozzám. Ajkaival körbe járta a szám vonalát, közben ujjai össze- össze záródtak a tincseim között.
-Nagyon megijesztettél ma-mondtam, mikor végre elváltak az ajkaink.
-Köszönöm, hogy észhez térítettél-mondta.-Kimondod megint?
-Szeretlek Yuuki Higurashi-mondtam.
A lány arcán széles mosoly terült el, majd megint megcsókolt.
-Köszönöm, hogy itt vagy velem, de...-Kihúzta magát, hogy a szemembe nézhessen-Most beszélnünk kell!
Hangja erõsen azt sugallta, hogy most végig kell hallgatnom. Mielõtt azonban bele kezdhetett volna a gyomra hangosan korgott.
-Oké meghallgatlak, de közben menjünk vacsorázni. Legalább két hete nem ettél mást csak napi egy szelet kenyeret, és egy pohár vizet... Valószínûleg mindjárt kieszed a hûtõm teljes tartalmát-mondtam.
Hope sóhajtott, majd lemászott az ölembõl, de nem állt fel. Láttam rajta, hogy most akart valami fontosat elmondani, aminek én hülye elvettem a varázsát. Ostoroztam magam miközben felhúztam a földrõl. Hope nem igazán mondott semmit vacsora közben-mondjuk amennyit evett, nem is volt csoda. Már hozzászoktam, hogy a kiborg szer birtokosai mindig többet ettek mint egy átlagos nagy étvágyú ember. Én már rég végeztem mikor Hope még mindig evett.
Mosolyogva néztem ahogy teleszedi a tányérját rizzsel, majd a szájához emeli. Bár úgy csinált, mint aki nem vett észre semmit arca pirossága elárulta, hogy tudja, hogy figyelem.
-Elmosogatok jó?-kérdezte, mikor végzett.
-Hagyd csak! Ott a mosogató gép-mondtam, és elvettem tõle a tányérját.-Mit szerettél volna mondani?
-Hát kettönkrõl akartam veled beszélni...
A házban nagy csattanás hallatszott, majd az összes lámpa kialudt.
-Áram szünet?-kérdeztem zavartan.
-Kell lámpa?-kérdezte Hope, közben megfogta a kezem.
-Nem hagyd csak. Van a szobámba... Bár beszélgetni sötétben is lehet...
-Oké.
Elindultam a szobám felé, közben figyeltem, hogy nehogy nekivezessem a lányt valaminek. A lépcsõn felbotladozva mentünk fel. Még jó, hogy a szobám ajtaja nyitva maradt, így a hold fénye elég volt ahhoz, hogy betaláljunk oda.
-Nos haljuk mirõl szeretnél beszélni?
Húztam magam mellé az ágyra a lányt.
Mikor meghallottam az alsó lépcsőfokok reccsenését a nappali ajtaja felé fordultam. Nagyot nyeltem, mikor megláttam a lányt. Valami egyszerű fehérneműt viselt alól, felül pedig az egyik flanel anyagú ingem hordta. Látszott, hogy nincs alatta melltartó, de mellei még így is pimaszul gömbölydedek voltak.
-Baj van?-kérdezte ahogy mellém lépett.
-Azon kívül, hogy elég merész vagy ebben a ruhában semmi...
-Ugye nem baj, hogy a te inged vettem fel?
A szemem forgattam, közben fel álltam a kanapéról.
-Jobban áll mint az amit a cellában viseltél, főleg így-mondtam, majd finoman a fenekére csaptam.
-Oh te!-mondta nevetve, majd váratlanul a nyakamba ugrott.
Elvesztettem az egyensúlyom, mire a földre estünk. Hope nevetve ült fel a csípőmre, miközben keze a mellkasomon volt. A combjaira tettem a kezem, közben csak nevetni tudtam, ahogy õ is. Néhány percig csak így nevetgéltünk, majd mikor a légvételünk csitult, egymás szemét figyeltük.
-Jobban vagy?-kérdeztem halkan.
Hope bólintott, majd az arcomhoz nyomta kezét. A tenyerébe fúrtam az orrom, majd belecsókoltam a bõrébe. Ahogy a lány elõre hajólt, hogy megcsókoljon a kezem feljebb siklott a combján, mire borzongás futott végig rajta. A szomjazó csókja, most sokkal gyengébb volt. Éreztem benne a félelmeit, a vissza fojtott indulatot, és még valamit amit nem tudtam azonnal felismerni.
Kezeim felcsúsztattam a derekára, (mire megint borzongás futott végig rajta), majd felültem. Beletúrt a hajamba, közben közelebb húzódott hozzám. Ajkaival körbe járta a szám vonalát, közben ujjai össze- össze záródtak a tincseim között.
-Nagyon megijesztettél ma-mondtam, mikor végre elváltak az ajkaink.
-Köszönöm, hogy észhez térítettél-mondta.-Kimondod megint?
-Szeretlek Yuuki Higurashi-mondtam.
A lány arcán széles mosoly terült el, majd megint megcsókolt.
-Köszönöm, hogy itt vagy velem, de...-Kihúzta magát, hogy a szemembe nézhessen-Most beszélnünk kell!
Hangja erõsen azt sugallta, hogy most végig kell hallgatnom. Mielõtt azonban bele kezdhetett volna a gyomra hangosan korgott.
-Oké meghallgatlak, de közben menjünk vacsorázni. Legalább két hete nem ettél mást csak napi egy szelet kenyeret, és egy pohár vizet... Valószínûleg mindjárt kieszed a hûtõm teljes tartalmát-mondtam.
Hope sóhajtott, majd lemászott az ölembõl, de nem állt fel. Láttam rajta, hogy most akart valami fontosat elmondani, aminek én hülye elvettem a varázsát. Ostoroztam magam miközben felhúztam a földrõl. Hope nem igazán mondott semmit vacsora közben-mondjuk amennyit evett, nem is volt csoda. Már hozzászoktam, hogy a kiborg szer birtokosai mindig többet ettek mint egy átlagos nagy étvágyú ember. Én már rég végeztem mikor Hope még mindig evett.
Mosolyogva néztem ahogy teleszedi a tányérját rizzsel, majd a szájához emeli. Bár úgy csinált, mint aki nem vett észre semmit arca pirossága elárulta, hogy tudja, hogy figyelem.
-Elmosogatok jó?-kérdezte, mikor végzett.
-Hagyd csak! Ott a mosogató gép-mondtam, és elvettem tõle a tányérját.-Mit szerettél volna mondani?
-Hát kettönkrõl akartam veled beszélni...
A házban nagy csattanás hallatszott, majd az összes lámpa kialudt.
-Áram szünet?-kérdeztem zavartan.
-Kell lámpa?-kérdezte Hope, közben megfogta a kezem.
-Nem hagyd csak. Van a szobámba... Bár beszélgetni sötétben is lehet...
-Oké.
Elindultam a szobám felé, közben figyeltem, hogy nehogy nekivezessem a lányt valaminek. A lépcsõn felbotladozva mentünk fel. Még jó, hogy a szobám ajtaja nyitva maradt, így a hold fénye elég volt ahhoz, hogy betaláljunk oda.
-Nos haljuk mirõl szeretnél beszélni?
Húztam magam mellé az ágyra a lányt.
(Kiváncsi vagy a folytatásra? Kommentben jelezd!)
2015. május 24., vasárnap
26.fejezet Remény hal meg utoljára
-Itt az ideje az árulok halálának!-mondta a nő, majd elindult Vanessa felé.
-Azt hittem inkább az én halálom kívánod-szólalt meg Hope halkan.
-Ohh téged miért bántanálak... Jut eszembe... Öld meg a fiút!-mutatott rám.
Hope a térdére esett, ahogy a bilincsei hirtelen elengedték. Kellett néhány másodperc míg fel állt, majd elindult felém.
-Kérlek ne csináld ezt! Nem te vagy!-mondtam halkan.
Kaguya egy fekete tőrt vett elő, majd mikor a lány elém ért a kezébe nyomta. Elhúzta Hope egyik lehulló hajtincsét, amiért még mérgesebb lettem.
-Ezt az undorító hajzuhatagot, majd levágjuk-mondta a nő.
Hátra húzta a lány haját, mintha csak az ő tulajdona lenne. Hope arcán rideg mosoly terült szét, de csak ekkor vettem észre, hogy a szeme lehunyva van.
-Na mire vársz? Ő taszított a mélybe téged-mondta Kaguya.
-Éppen ellenkezőleg-mondta Hope, majd a következő pillanatban lendült a kés.
Kaguya felüvöltött ahogy a penge megvágta a karját.
-Mellesleg ne érj a hajamhoz-mondta, Hope majd neki ugrott.
Kaguya kihátrál, de nem volt elég gyors. A lány gyors egymás után vágta meg, majd mikor a falhoz szorította őt a torkának nyomta kést.
-Hunter megtennéd, hogy elengeded Nessát? Kicsit jobb erőben vagytok mint én, és ketten talán jobban elbírnátok vele-mondta.
A nagydarab férfi engedelmeskedett. Vanessa bilincsei rögtön engedtek, mire a nő rátámadt Hope ra. A lány számíthatott rá, mert egy elegáns háltra szaltó keretében hátra ugrott elém. Mielőtt Kaguya elérhette volna mint két két kopó Vanessa és Hunter előtte termett.
-Nem bántod a húgom-mondták egyszerre-majd össze hangoltan támadtak.
Hope felém fordult. Szeme zölden csillogott, de nem tudtam eldönteni, hogy a könnyektől, vagy a boldogságtól.
-Hope-mondtam halkan, de éreztem, hogy a mosoly az arcomra van írva.
A lány a nyakamba csimpaszkodott, közben a fejem közel húzta magához.
-Köszönöm, hogy megmentettél-súgta, közben az arcom csókolgatta.
Átakartam karolni, hogy többet ne engedjem el, de a bilincsek még mindig rajtam voltak. Hallottam, ahogy kattannak a bilincsek, majd Kaguya káromkodott. Ahogy átnéztem a lány válla felett láttam, ahogy Vanessa éppen a bokáján csatolja rá a bilincseit.
Hunter mellém lépett, majd eloldotta a bilincseim. Csak mellékesen fogtam fel, hogy a férfi szeme már nem lila hanem világos kék. Fontosabbnak tartottam, hogy Hope-ot a karjaim közé zárjam.
-Soha többé nem akarlak ilyen állapotban látni-mondtam neki halkan, miközben homlokon csókoltam.
Hope csak bólintott, de nem is vártam, hogy mondjon valamit. Mellettem Miroku láncai is lehullottak, mire ő oda rohant Vanessához.
-Nem akarom a szerelmes húgaimat megzavarni, de el kéne tűnnünk, mielőtt az őrök ide érnek-mondta Hunter az ajtóból.
A férfi ránk nézett, mire mosoly terült szét az arcán. Hope az állam alá fúrta a fejét, és felé fordult. Mielőtt mondhatott volna valamit megjelent a nővére mellettünk.
-Teljes a család?-kérdezte.
Szeme pont olyan fagyos kéken csillogott, mint Hunteré.
-Csak anya hiányzik a sorból... Na tűnjünk innen!
Segítettem neki fel állni, majd mikor a lábai fel akarták mondani a szolgálatot, csak egyszerűen felkaptam. Hunter vezetésével végig rohantunk az alagút rendszeren. Ha ő nem segít biztos háromszor eltévedtem volna. Hope a nyakamba fúrta a fejét, és mély álomba merült. Nem zavarta, hogy éppen menekülünk. Biztos voltam benne, hogy nagyon rég aludhatott már, azért bírt olyan nyugodtan pihenni.
A pince rendszerből kiérve Hunter szűk sikátorokon vezetett minket keresztül, mire kiértünk a város széléhez.
-Na most merre jutunk el a leggyorsabban a házához?-kérdezte a férfi.
-Én tudom-mondtam, majd elindultam haza felé.
-Te hogy tértél észhez bátyó?-kérdezte Nessa a hátam mögött.
-Megtudtam, hogy hívják a húgunkat igazából-mondta Hunter. Yuuki a mi reményünk-mondta.
Totálisan egyet értettem vele, de ezt nem mondtam ki hangosan.
-Azt hittem inkább az én halálom kívánod-szólalt meg Hope halkan.
-Ohh téged miért bántanálak... Jut eszembe... Öld meg a fiút!-mutatott rám.
Hope a térdére esett, ahogy a bilincsei hirtelen elengedték. Kellett néhány másodperc míg fel állt, majd elindult felém.
-Kérlek ne csináld ezt! Nem te vagy!-mondtam halkan.
Kaguya egy fekete tőrt vett elő, majd mikor a lány elém ért a kezébe nyomta. Elhúzta Hope egyik lehulló hajtincsét, amiért még mérgesebb lettem.
-Ezt az undorító hajzuhatagot, majd levágjuk-mondta a nő.
Hátra húzta a lány haját, mintha csak az ő tulajdona lenne. Hope arcán rideg mosoly terült szét, de csak ekkor vettem észre, hogy a szeme lehunyva van.
-Na mire vársz? Ő taszított a mélybe téged-mondta Kaguya.
-Éppen ellenkezőleg-mondta Hope, majd a következő pillanatban lendült a kés.
Kaguya felüvöltött ahogy a penge megvágta a karját.
-Mellesleg ne érj a hajamhoz-mondta, Hope majd neki ugrott.
Kaguya kihátrál, de nem volt elég gyors. A lány gyors egymás után vágta meg, majd mikor a falhoz szorította őt a torkának nyomta kést.
-Hunter megtennéd, hogy elengeded Nessát? Kicsit jobb erőben vagytok mint én, és ketten talán jobban elbírnátok vele-mondta.
A nagydarab férfi engedelmeskedett. Vanessa bilincsei rögtön engedtek, mire a nő rátámadt Hope ra. A lány számíthatott rá, mert egy elegáns háltra szaltó keretében hátra ugrott elém. Mielőtt Kaguya elérhette volna mint két két kopó Vanessa és Hunter előtte termett.
-Nem bántod a húgom-mondták egyszerre-majd össze hangoltan támadtak.
Hope felém fordult. Szeme zölden csillogott, de nem tudtam eldönteni, hogy a könnyektől, vagy a boldogságtól.
-Hope-mondtam halkan, de éreztem, hogy a mosoly az arcomra van írva.
A lány a nyakamba csimpaszkodott, közben a fejem közel húzta magához.
-Köszönöm, hogy megmentettél-súgta, közben az arcom csókolgatta.
Átakartam karolni, hogy többet ne engedjem el, de a bilincsek még mindig rajtam voltak. Hallottam, ahogy kattannak a bilincsek, majd Kaguya káromkodott. Ahogy átnéztem a lány válla felett láttam, ahogy Vanessa éppen a bokáján csatolja rá a bilincseit.
Hunter mellém lépett, majd eloldotta a bilincseim. Csak mellékesen fogtam fel, hogy a férfi szeme már nem lila hanem világos kék. Fontosabbnak tartottam, hogy Hope-ot a karjaim közé zárjam.
-Soha többé nem akarlak ilyen állapotban látni-mondtam neki halkan, miközben homlokon csókoltam.
Hope csak bólintott, de nem is vártam, hogy mondjon valamit. Mellettem Miroku láncai is lehullottak, mire ő oda rohant Vanessához.
-Nem akarom a szerelmes húgaimat megzavarni, de el kéne tűnnünk, mielőtt az őrök ide érnek-mondta Hunter az ajtóból.
A férfi ránk nézett, mire mosoly terült szét az arcán. Hope az állam alá fúrta a fejét, és felé fordult. Mielőtt mondhatott volna valamit megjelent a nővére mellettünk.
-Teljes a család?-kérdezte.
Szeme pont olyan fagyos kéken csillogott, mint Hunteré.
-Csak anya hiányzik a sorból... Na tűnjünk innen!
Segítettem neki fel állni, majd mikor a lábai fel akarták mondani a szolgálatot, csak egyszerűen felkaptam. Hunter vezetésével végig rohantunk az alagút rendszeren. Ha ő nem segít biztos háromszor eltévedtem volna. Hope a nyakamba fúrta a fejét, és mély álomba merült. Nem zavarta, hogy éppen menekülünk. Biztos voltam benne, hogy nagyon rég aludhatott már, azért bírt olyan nyugodtan pihenni.
A pince rendszerből kiérve Hunter szűk sikátorokon vezetett minket keresztül, mire kiértünk a város széléhez.
-Na most merre jutunk el a leggyorsabban a házához?-kérdezte a férfi.
-Én tudom-mondtam, majd elindultam haza felé.
-Te hogy tértél észhez bátyó?-kérdezte Nessa a hátam mögött.
-Megtudtam, hogy hívják a húgunkat igazából-mondta Hunter. Yuuki a mi reményünk-mondta.
Totálisan egyet értettem vele, de ezt nem mondtam ki hangosan.
25.fejezet Kimondatlan szavak
~~~ <3 <3 Hope <3 <3 ~~~
Lihegve vettem a levegőt, közben próbáltam felhúzni magam a láncaimon. Továbbra is talpon maradtam, és nem adtam meg a nőnek azt az örömet, hogy sikítani halljon. Erősnek kellett maradnom, hiszen a barátaim, és a testvéreim számítottak rám. Hunter elindult vissza a jó irányba, és nem tehettem meg vele, hogy cserben hagyom. Tőle kaptam a nevem ennyivel tartozok neki.
-Tudod nagyon kitartó vagy pedig már hetek óta kínozlak. Tudod kezdem unni, hogy még nem törtél meg. Kitaláltam, hogyan törhetnélek meg ha már a fizikai bántások nem segítenek nekem. Remélem felkészültél a ma estére...
Nem igazán értettem, hogy mire akar kilyukadni. Mikor kiment fáradtan engedtem, hogy erőre bukjak. A földön térdeltem, mikor a bátyám bejött a cellába.
-Nagyon erős vagy-csókolt homlokon, majd neki látott, hogy ellássa a sebeimet.
Most fekete inget kaptam, ami kicsit jobban tetszett mint egyébként.
-Nem tudod mit akar estére tervezni?-kérdeztem rekedten a sok hallgatástól.
-Nem mondott nekem semmit se, ahogy másnak se.
Nem nyugtatott meg a kijelentésével. Nem sokkal később magamra hagyott, mert Kaguya magához szólította. Remegő tagokkal ültem a cella padlóján. Iskolai egyenruhám szoknyája már jó sok helyen elszakadt, és elég rendesen vörös volt a vértől. Így hogy nem volt mellettem senki nagyon magányosnak éreztem magam. Mint mindig most is eszembe jutott Derek. A fiú puszta emléke elég volt ahhoz általában, hogy kibírjam a magányos órákat, de most csak az jutott eszembe, hogy mennyire hiányzik. Tudtam, hogy össze kéne magam kapnom, hiszen ha most látna, minden bizonnyal nagyon megtörne. Elfogadtam, hogy miért szakított vele, de bántott, hogy nem hallgatott meg. Nem tudtam elmondani neki, hogy már nem vagyok Dan jegyese, így apám nem szólhat bele az életembe. Nem mondhattam el neki, hogy a Sárkány Hadosztályba vezetői pozíciót ajánlottak fel, ami azzal járt volna, hogy a saját apám kapitánya lehetnék.
Könnyek folytak végig az arcomon, majd éles fájdalom hasított a fejembe. Felnyögtem hiszen olyan intenzív volt a fájdalom, amit még nem tapasztaltam soha. Próbáltam kizárni a fájdalmat, de nem sikerült.
Valószínűleg elájulhattam, mert a következő amire emlékszem az a folyosón hangzó kiáltások voltak. A fejem már nem fájt, de a látásom valahogy homályos volt. Kaguya rontott be a cellába néhány csatlósával.
-Nocsak... Csak nem lila valakinek az írisze széle?-kérdezte kajánul, mikor a tekintetünk találkozott.
Mellém lépett, majd intett a társainak. Azok úgy álltak, hogy az ajtón akárki is jön be rájuk dobhassák az elektromos hálót. Hunter rohant be, majd állt a másik oldalamra. Sötét napszemüveget viselt,amiből tudtam, hogy nem szívesen van itt.
-Készüljetek!-hangzott az erényes parancs.
Bakancsok közeledtét hallottam, mire minden izmom megfeszült. Az ajtó megint kivágódott. Egy pillanatra láttam csak az álarcos alakot mikor a háló rá vetült. A következő pillanatban egy másik jött be, de őt is elfogták. Idegesen néztem ahogy a fal mellé vonszolják őket, majd láncokkal kibilincsezik a kezüket. Mielőtt megnézhettem volna kik ők egy harmadik személy jött be az ajtón.
-Nessa vigyáz!-kiáltottam, de már késő volt.
A nővéremnek még sikoltani se volt ideje, már le is ütötték.Megfeszítettem a láncaimat, és minden erőmmel igyekeztem közelebb menni a nővéremhez, de a láncok kitartottak.
-Oh már is mennyire ideges vagy. Nézzük csak meg a másik kettőt kik is- Kaguya csettintett, mire az egyik fogolyról levették a hálót
Miroku levegőért kapkodott, mintha a háló alatt nem kapott volna levegőt rendesen. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Egy pillanatra döbbenetet láttam a szemében. Ez után ő is meglátta a nővérem, akit időközben a szomszédos falhoz bilincseltek.
-Nos ő ki neked? Látom az áruló szőkeség jobban érdekli mint te. Nos ki a harmadik?
Levették a harmadikról is a hálót. Lesokkolva álltam, és egy pillanatig még a láncaim feszegetéséről is megfeledkeztem.
-Derek ne...-súgtam, mire Kaguya szélesen elmosolyodott.
~~~ <3 <3 Derek <3 <3 ~~~
Kicsit megkönnyebbültem, mikor megláttam Hope-ot Azonban mikor megláttam a szemét kétségbe estem. A lány íriszének a széle lilás árnyalatot öltött.
Váratlanul neki feszült a láncainak, amik nem engedtek. Kétségbeesés, és harag tombolt a tekintetében, mire a lila szín utat tőrt a szemében.
-Hope!-kiáltottam rá kétségbe esetten.-Hope hagyd abba! Ha át adod magad a haragnak olyan leszel mint ők! Hope hallod!-kiabáltam rá, de mintha meg se hallotta amit mondtam neki.
-Ez az kicsi lány tombolj csak! Te leszel a legjobb emberem!-nevetett a nő.
-Hope kérlek nyugodj meg!...
A nő nevetett. Én meg csak néztem ahogy a szerelmem szenved. Láttam rajta, hogy lelki fájdalma nem engedi, hogy tisztán gondolkodjon.
Mikor megkapta Vanessa az üzenetet, hogy hol találja a húgát tudtuk, hogy csapda lesz, de arra nem számítottunk, hogy nem is nekünk lesz a csapda. Teljesen tehetetlenül néztem ahogy a lány egyre jobban bele hajtja magát az őrületbe, és egyre jobban elveszti önmagát.
-Yuuki ne csináld!-hallottam Vanessa hangját.
Hope egy pillanatra felé fordult, majd újra felém nézett. A lila terjedése meg állt egy pillanatra, majd lassan megint lilásodni kezdett.
-Húgi kérlek! Te nem lehetsz selejt!... Téged apa sem tudott megtörni! Hallod! Hunter ereje se volt elég ahhoz, hogy megtörj! Kérlek húgi térj vissza!-könyörgött a lány.
Hope nem válaszolt, csak egyre nagyobb rémülettel figyelt.
-Hunter! Tudom, hogy neked semmit nem jelent, de öld meg! Nem állhat át közétek!-kiabálta Vanessa.
Hope rémülten nézett a mellette álló férfira, akinek az egyik izma feltűnően rángatózott a nyakán. Hezitált. Az a férfi aki annak idején simán megölte volna, most hezitált.
-Látod a fiúnak semmit nem jelentesz-mondta halkan a nő miközben végig simított Hope arcán.
-Ne higgy neki! Te tudod, hogy mennyit jelentesz nekem! Hope ne hallgass rá...
A lány tekintete bizonytalan volt. Szemében könnyek csillogtak, amiket gyűlöltem, hiszen a bizonytalanságát mutatták. Tudtam, hogy nem tud nekem hinni, hiszen ott hagytam. Tudom, hogy megértette az indítékom, de ebben az állapotában nem hibáztattam, hogy nem jutott el a tudatáig.
Már nem feszegette a láncait. Lehajtotta a fejét, és csendesen sírt. Könnyei végig folytak az arcán. Kaguya olyan dolgokat mondott neki, amik nem voltak igazak. Kihasználta, hogy Hope elindult a mélység felé. A harag és tehetetlenség könnyei folytak végig az arcomon.
-Szeretlek!-kiáltottam, de nem reagált rá.-Szeretlek Yuuki Higurashi!-kiáltottam, mire a lány egész testében megmerevedett.
Lihegve vettem a levegőt, közben próbáltam felhúzni magam a láncaimon. Továbbra is talpon maradtam, és nem adtam meg a nőnek azt az örömet, hogy sikítani halljon. Erősnek kellett maradnom, hiszen a barátaim, és a testvéreim számítottak rám. Hunter elindult vissza a jó irányba, és nem tehettem meg vele, hogy cserben hagyom. Tőle kaptam a nevem ennyivel tartozok neki.
-Tudod nagyon kitartó vagy pedig már hetek óta kínozlak. Tudod kezdem unni, hogy még nem törtél meg. Kitaláltam, hogyan törhetnélek meg ha már a fizikai bántások nem segítenek nekem. Remélem felkészültél a ma estére...
Nem igazán értettem, hogy mire akar kilyukadni. Mikor kiment fáradtan engedtem, hogy erőre bukjak. A földön térdeltem, mikor a bátyám bejött a cellába.
-Nagyon erős vagy-csókolt homlokon, majd neki látott, hogy ellássa a sebeimet.
Most fekete inget kaptam, ami kicsit jobban tetszett mint egyébként.
-Nem tudod mit akar estére tervezni?-kérdeztem rekedten a sok hallgatástól.
-Nem mondott nekem semmit se, ahogy másnak se.
Nem nyugtatott meg a kijelentésével. Nem sokkal később magamra hagyott, mert Kaguya magához szólította. Remegő tagokkal ültem a cella padlóján. Iskolai egyenruhám szoknyája már jó sok helyen elszakadt, és elég rendesen vörös volt a vértől. Így hogy nem volt mellettem senki nagyon magányosnak éreztem magam. Mint mindig most is eszembe jutott Derek. A fiú puszta emléke elég volt ahhoz általában, hogy kibírjam a magányos órákat, de most csak az jutott eszembe, hogy mennyire hiányzik. Tudtam, hogy össze kéne magam kapnom, hiszen ha most látna, minden bizonnyal nagyon megtörne. Elfogadtam, hogy miért szakított vele, de bántott, hogy nem hallgatott meg. Nem tudtam elmondani neki, hogy már nem vagyok Dan jegyese, így apám nem szólhat bele az életembe. Nem mondhattam el neki, hogy a Sárkány Hadosztályba vezetői pozíciót ajánlottak fel, ami azzal járt volna, hogy a saját apám kapitánya lehetnék.
Könnyek folytak végig az arcomon, majd éles fájdalom hasított a fejembe. Felnyögtem hiszen olyan intenzív volt a fájdalom, amit még nem tapasztaltam soha. Próbáltam kizárni a fájdalmat, de nem sikerült.
Valószínűleg elájulhattam, mert a következő amire emlékszem az a folyosón hangzó kiáltások voltak. A fejem már nem fájt, de a látásom valahogy homályos volt. Kaguya rontott be a cellába néhány csatlósával.
-Nocsak... Csak nem lila valakinek az írisze széle?-kérdezte kajánul, mikor a tekintetünk találkozott.
Mellém lépett, majd intett a társainak. Azok úgy álltak, hogy az ajtón akárki is jön be rájuk dobhassák az elektromos hálót. Hunter rohant be, majd állt a másik oldalamra. Sötét napszemüveget viselt,amiből tudtam, hogy nem szívesen van itt.
-Készüljetek!-hangzott az erényes parancs.
Bakancsok közeledtét hallottam, mire minden izmom megfeszült. Az ajtó megint kivágódott. Egy pillanatra láttam csak az álarcos alakot mikor a háló rá vetült. A következő pillanatban egy másik jött be, de őt is elfogták. Idegesen néztem ahogy a fal mellé vonszolják őket, majd láncokkal kibilincsezik a kezüket. Mielőtt megnézhettem volna kik ők egy harmadik személy jött be az ajtón.
-Nessa vigyáz!-kiáltottam, de már késő volt.
A nővéremnek még sikoltani se volt ideje, már le is ütötték.Megfeszítettem a láncaimat, és minden erőmmel igyekeztem közelebb menni a nővéremhez, de a láncok kitartottak.
-Oh már is mennyire ideges vagy. Nézzük csak meg a másik kettőt kik is- Kaguya csettintett, mire az egyik fogolyról levették a hálót
Miroku levegőért kapkodott, mintha a háló alatt nem kapott volna levegőt rendesen. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Egy pillanatra döbbenetet láttam a szemében. Ez után ő is meglátta a nővérem, akit időközben a szomszédos falhoz bilincseltek.
-Nos ő ki neked? Látom az áruló szőkeség jobban érdekli mint te. Nos ki a harmadik?
Levették a harmadikról is a hálót. Lesokkolva álltam, és egy pillanatig még a láncaim feszegetéséről is megfeledkeztem.
-Derek ne...-súgtam, mire Kaguya szélesen elmosolyodott.
~~~ <3 <3 Derek <3 <3 ~~~
Kicsit megkönnyebbültem, mikor megláttam Hope-ot Azonban mikor megláttam a szemét kétségbe estem. A lány íriszének a széle lilás árnyalatot öltött.
Váratlanul neki feszült a láncainak, amik nem engedtek. Kétségbeesés, és harag tombolt a tekintetében, mire a lila szín utat tőrt a szemében.
-Hope!-kiáltottam rá kétségbe esetten.-Hope hagyd abba! Ha át adod magad a haragnak olyan leszel mint ők! Hope hallod!-kiabáltam rá, de mintha meg se hallotta amit mondtam neki.
-Ez az kicsi lány tombolj csak! Te leszel a legjobb emberem!-nevetett a nő.
-Hope kérlek nyugodj meg!...
A nő nevetett. Én meg csak néztem ahogy a szerelmem szenved. Láttam rajta, hogy lelki fájdalma nem engedi, hogy tisztán gondolkodjon.
Mikor megkapta Vanessa az üzenetet, hogy hol találja a húgát tudtuk, hogy csapda lesz, de arra nem számítottunk, hogy nem is nekünk lesz a csapda. Teljesen tehetetlenül néztem ahogy a lány egyre jobban bele hajtja magát az őrületbe, és egyre jobban elveszti önmagát.
-Yuuki ne csináld!-hallottam Vanessa hangját.
Hope egy pillanatra felé fordult, majd újra felém nézett. A lila terjedése meg állt egy pillanatra, majd lassan megint lilásodni kezdett.
-Húgi kérlek! Te nem lehetsz selejt!... Téged apa sem tudott megtörni! Hallod! Hunter ereje se volt elég ahhoz, hogy megtörj! Kérlek húgi térj vissza!-könyörgött a lány.
Hope nem válaszolt, csak egyre nagyobb rémülettel figyelt.
-Hunter! Tudom, hogy neked semmit nem jelent, de öld meg! Nem állhat át közétek!-kiabálta Vanessa.
Hope rémülten nézett a mellette álló férfira, akinek az egyik izma feltűnően rángatózott a nyakán. Hezitált. Az a férfi aki annak idején simán megölte volna, most hezitált.
-Látod a fiúnak semmit nem jelentesz-mondta halkan a nő miközben végig simított Hope arcán.
-Ne higgy neki! Te tudod, hogy mennyit jelentesz nekem! Hope ne hallgass rá...
A lány tekintete bizonytalan volt. Szemében könnyek csillogtak, amiket gyűlöltem, hiszen a bizonytalanságát mutatták. Tudtam, hogy nem tud nekem hinni, hiszen ott hagytam. Tudom, hogy megértette az indítékom, de ebben az állapotában nem hibáztattam, hogy nem jutott el a tudatáig.
Már nem feszegette a láncait. Lehajtotta a fejét, és csendesen sírt. Könnyei végig folytak az arcán. Kaguya olyan dolgokat mondott neki, amik nem voltak igazak. Kihasználta, hogy Hope elindult a mélység felé. A harag és tehetetlenség könnyei folytak végig az arcomon.
-Szeretlek!-kiáltottam, de nem reagált rá.-Szeretlek Yuuki Higurashi!-kiáltottam, mire a lány egész testében megmerevedett.
2015. május 23., szombat
24.fejezet Remény és a Vadász
~~~~ <3 <3 HOPE <3 <3 ~~~~
Nem tudom, hogy kerültem a cellába. Mindössze annyira emlékszem, hogy elindultam a suliba, majd valaki elkapott hátulról, majd leütött. Biztos altatót adott be nekem, mert mikor magamhoz tértem már ebben a tízszer-tíz méteres cellában voltam kiláncolva. A lábaim szorosan a fal mellé voltak kikötve, kezeimet, meg kétméteres láncok rögzítették a falhoz. Felállni, és leülni tudtam csak. A lábbilincsekhez annyi könnyebbség volt, hogy lefeküdni engedtek, bár ez utóbbit nem igen csináltam. Nem tudtam, hogy miért nem öltek meg, de a lelkem mélyén éreztem, hogy nem aludhatok el.
Az ajtó váratlanul kinyílt, és Hunter lépet be rajta. Kezében egy tálca volt rajta egy szelet kenyér, és egy pohár víz.
-Vicces, hogy Japán akadémia legjobb Rh osztagosa itt sínylődik a cellánkba. Csak sajnálni tudtak húgi-mondta.
-Tudtommal nem vagy a bátyám-mondtam mérgesen, de nyugodtan.
-Oh Higurashi az apád?-kérdezte, mire bólintottam.-Akkor a húgom vagy. Vicces, hogy én vagyok az a fiú aki miatt anyánk meghalt, de ti okoztátok a vesztét.
-A te csapatod támadta meg az akadémiát, mikor beindult nála a szülés?
-Én nem akartam részt venni a harcban, csak az anyám mellett akartam lenni, hogy lássam a megszülető testvéreim...
Nem tudtam higgyek e neki. Ez a férfi volt az aki a legtöbb támadást végezte az akadémia ellen, ráadásul, engem is majdnem megölt. Ahogy jobban megfigyeltem, felfedeztem benne apám markáns vonásait. Az álla pont ugyan olyan vonalú volt, ahogy a szeme vágása is. Fekete haja, úgy csillogott ahogy az enyém.
Ahogy legógólt elém felfedeztem a nyakán egy anyajegyet, ami pont olyan volt mint az én nyakamon.
-Edd meg! Nincs benne semmi méreg. Kaguya nemsokára itt lesz, hogy megtörjön mind fizikailag, mind lelkileg. Fog kelleni az erő.
Nem tudom miért, de engedelmeskedtem neki. A kenyér ízetlen volt, és a víz is poshadt, de mégsem utasítottam vissza. Alig fogyott el az étel Hunter fel állt, és kiment. Nem sokkal később bakancsok koppanását hallottam. Az ajtó megint nyílt, majd az iskolai tanárom jelent meg benne.
Így, hogy nem a tanítói ruhája volt rajta, még ijesztőbb látványt nyújtott, de szemlátomást ez őt elégedettséggel töltötte el. Felálltam, hogy nehogy azt higgye megadom magam neki, mire széles mosoly terült szét az arcán.
-Látom a büszkeséged megmaradt. Helyes, ha majd az én szolgálatomban állsz akkor is legyél ilyen büszke.
Nevetve oldotta le az oldaláról az ostorán, majd erősen megcsapott vele. Nem hagytam, hogy a sikoly feltörjön belőlem. Össze szorítottam a fogam, majd hagytam, hogy tovább verjen. tudhatta volna, hogy engem nem lehet fizikailag megtörni olyan könnyen. Az akadémia legerősebb osztagai képeztek, olyanok mint a Fekete Lovasok és a Sárkány Hadosztag. néhány kemény ostor csapás meg se kottyan. Mikor az ember testéhez tűzet vasat nyomnak, és azt kell kibírnia szó nélkül akkor megtanulja csendesen tűrni a fájdalmat.
Órák teltek el, mire megunta a hallgatásom. Még percekig csak nézett rám, majd távozott. Az idő telt, mikor megint kinyílt a cellám ajtaja. Valaki finoman lefejtette rólam, az egyenruhám maradékát, majd elkezdte kimosni a sebem. Mikor felnéztem Hunterrel találtam szembe magam.
-Miért segítesz, mikor nem is ugyan abban a csapatban vagyunk?-kérdeztem halkan.
-Az lehet, de attól még testvérek vagyunk-mondta. Hagytam, hogy kitisztítsa a megmaradt sebeket.
-Hogy gyógyul ilyen gyorsan?-kérdezte meglepődve.
-Más koktélt kapok mint te-mondtam halkan.
Hunter kioldotta jobb csuklóm, majd beledugta a kezem egy fehér ingbe. Az ing ujját feltűrte, majd vissza csatolta a bilincset. Ugyan ezt megcsinálta a másik kezemen, és miután begombolta a tiszta inget, leült velem szembe. Sajgó izmokkal ültem le én is. Kiropogtattam a nyakam, majd csak néztem rá. A férfi hátra hajtotta a fejét, majd lehunyta a szemét.
-Tudod, nagyon hasonlítasz anyára-mondta percekkel később.
Felkaptam a fejem. Az ajkain bizonytalan mosoly játszott.
-Ugyan ilyen hosszú volt a haja, csak világosabb színű. Ahol neked sötétkék tincs van a hajadban, neki világos kék volt. Nem volt bőbeszédű, de látszott rajta, hogy könnyen eltudja fogadni a történteket.
-Mesélnél még róla?-kértem, mikor percekig nem szólalt meg.
-Ne haragudj, de nem akarom jobban felszakítani a régi sebeimet. Azért kicsit bánt, hogy az utolsó kérésem felé nem teljesítette.
-Mi lenne az?-kérdeztem.
-Mikor megtudta, hogy négyes ikreket vár kértem, hogy ha csak az egyik lány lesz Yuuki legyen a neve. Tudod akkor már elkezdődött az átváltozásom, hála apának. Abban bíztam, hogy ha a lányt Reménynek keresztelik, talán lesz bennem annyi kitartás, hogy az élő reményhez vissza térjek.
-A Hope angolul is reményt jelent-mondtam csendesen.
-Tudom, de az nem ugyan az...
-Most én árulok el neked valamit anyáról. Nem Hope-nak keresztel a halála előtt.
Erre felpattantak a szemei, majd kérdőn rám nézett.
-Minek keresztelt?-kérdezte.
Félszegen elmosolyodtam. Hunter szemében reménykedés csillant.
-Yuuki?-kérdezte tétován, mire biccentettem.
A fiú hirtelen felpattant, majd térdre rogyott előttem. Átkarolta a vállaimat, majd a hajamba fúrta a fejét. Jól halhatóan felzokogott, mire amennyire tudtam átkaroltam. Mikor végre megnyugodott, és elhúzódott mélyen a szemembe nézett.
-Nem hagyom, hogy megtörjön téged is húgom-mondta.
Ahogy beszélt azt vettem észre, hogy a lila írisze elkezd halványodni.
Nem tudom, hogy kerültem a cellába. Mindössze annyira emlékszem, hogy elindultam a suliba, majd valaki elkapott hátulról, majd leütött. Biztos altatót adott be nekem, mert mikor magamhoz tértem már ebben a tízszer-tíz méteres cellában voltam kiláncolva. A lábaim szorosan a fal mellé voltak kikötve, kezeimet, meg kétméteres láncok rögzítették a falhoz. Felállni, és leülni tudtam csak. A lábbilincsekhez annyi könnyebbség volt, hogy lefeküdni engedtek, bár ez utóbbit nem igen csináltam. Nem tudtam, hogy miért nem öltek meg, de a lelkem mélyén éreztem, hogy nem aludhatok el.
Az ajtó váratlanul kinyílt, és Hunter lépet be rajta. Kezében egy tálca volt rajta egy szelet kenyér, és egy pohár víz.
-Vicces, hogy Japán akadémia legjobb Rh osztagosa itt sínylődik a cellánkba. Csak sajnálni tudtak húgi-mondta.
-Tudtommal nem vagy a bátyám-mondtam mérgesen, de nyugodtan.
-Oh Higurashi az apád?-kérdezte, mire bólintottam.-Akkor a húgom vagy. Vicces, hogy én vagyok az a fiú aki miatt anyánk meghalt, de ti okoztátok a vesztét.
-A te csapatod támadta meg az akadémiát, mikor beindult nála a szülés?
-Én nem akartam részt venni a harcban, csak az anyám mellett akartam lenni, hogy lássam a megszülető testvéreim...
Nem tudtam higgyek e neki. Ez a férfi volt az aki a legtöbb támadást végezte az akadémia ellen, ráadásul, engem is majdnem megölt. Ahogy jobban megfigyeltem, felfedeztem benne apám markáns vonásait. Az álla pont ugyan olyan vonalú volt, ahogy a szeme vágása is. Fekete haja, úgy csillogott ahogy az enyém.
Ahogy legógólt elém felfedeztem a nyakán egy anyajegyet, ami pont olyan volt mint az én nyakamon.
-Edd meg! Nincs benne semmi méreg. Kaguya nemsokára itt lesz, hogy megtörjön mind fizikailag, mind lelkileg. Fog kelleni az erő.
Nem tudom miért, de engedelmeskedtem neki. A kenyér ízetlen volt, és a víz is poshadt, de mégsem utasítottam vissza. Alig fogyott el az étel Hunter fel állt, és kiment. Nem sokkal később bakancsok koppanását hallottam. Az ajtó megint nyílt, majd az iskolai tanárom jelent meg benne.
Így, hogy nem a tanítói ruhája volt rajta, még ijesztőbb látványt nyújtott, de szemlátomást ez őt elégedettséggel töltötte el. Felálltam, hogy nehogy azt higgye megadom magam neki, mire széles mosoly terült szét az arcán.
-Látom a büszkeséged megmaradt. Helyes, ha majd az én szolgálatomban állsz akkor is legyél ilyen büszke.
Nevetve oldotta le az oldaláról az ostorán, majd erősen megcsapott vele. Nem hagytam, hogy a sikoly feltörjön belőlem. Össze szorítottam a fogam, majd hagytam, hogy tovább verjen. tudhatta volna, hogy engem nem lehet fizikailag megtörni olyan könnyen. Az akadémia legerősebb osztagai képeztek, olyanok mint a Fekete Lovasok és a Sárkány Hadosztag. néhány kemény ostor csapás meg se kottyan. Mikor az ember testéhez tűzet vasat nyomnak, és azt kell kibírnia szó nélkül akkor megtanulja csendesen tűrni a fájdalmat.
Órák teltek el, mire megunta a hallgatásom. Még percekig csak nézett rám, majd távozott. Az idő telt, mikor megint kinyílt a cellám ajtaja. Valaki finoman lefejtette rólam, az egyenruhám maradékát, majd elkezdte kimosni a sebem. Mikor felnéztem Hunterrel találtam szembe magam.
-Miért segítesz, mikor nem is ugyan abban a csapatban vagyunk?-kérdeztem halkan.
-Az lehet, de attól még testvérek vagyunk-mondta. Hagytam, hogy kitisztítsa a megmaradt sebeket.
-Hogy gyógyul ilyen gyorsan?-kérdezte meglepődve.
-Más koktélt kapok mint te-mondtam halkan.
Hunter kioldotta jobb csuklóm, majd beledugta a kezem egy fehér ingbe. Az ing ujját feltűrte, majd vissza csatolta a bilincset. Ugyan ezt megcsinálta a másik kezemen, és miután begombolta a tiszta inget, leült velem szembe. Sajgó izmokkal ültem le én is. Kiropogtattam a nyakam, majd csak néztem rá. A férfi hátra hajtotta a fejét, majd lehunyta a szemét.
-Tudod, nagyon hasonlítasz anyára-mondta percekkel később.
Felkaptam a fejem. Az ajkain bizonytalan mosoly játszott.
-Ugyan ilyen hosszú volt a haja, csak világosabb színű. Ahol neked sötétkék tincs van a hajadban, neki világos kék volt. Nem volt bőbeszédű, de látszott rajta, hogy könnyen eltudja fogadni a történteket.
-Mesélnél még róla?-kértem, mikor percekig nem szólalt meg.
-Ne haragudj, de nem akarom jobban felszakítani a régi sebeimet. Azért kicsit bánt, hogy az utolsó kérésem felé nem teljesítette.
-Mi lenne az?-kérdeztem.
-Mikor megtudta, hogy négyes ikreket vár kértem, hogy ha csak az egyik lány lesz Yuuki legyen a neve. Tudod akkor már elkezdődött az átváltozásom, hála apának. Abban bíztam, hogy ha a lányt Reménynek keresztelik, talán lesz bennem annyi kitartás, hogy az élő reményhez vissza térjek.
-A Hope angolul is reményt jelent-mondtam csendesen.
-Tudom, de az nem ugyan az...
-Most én árulok el neked valamit anyáról. Nem Hope-nak keresztel a halála előtt.
Erre felpattantak a szemei, majd kérdőn rám nézett.
-Minek keresztelt?-kérdezte.
Félszegen elmosolyodtam. Hunter szemében reménykedés csillant.
-Yuuki?-kérdezte tétován, mire biccentettem.
A fiú hirtelen felpattant, majd térdre rogyott előttem. Átkarolta a vállaimat, majd a hajamba fúrta a fejét. Jól halhatóan felzokogott, mire amennyire tudtam átkaroltam. Mikor végre megnyugodott, és elhúzódott mélyen a szemembe nézett.
-Nem hagyom, hogy megtörjön téged is húgom-mondta.
Ahogy beszélt azt vettem észre, hogy a lila írisze elkezd halványodni.
(Csak aki olvassák azoknak szól! Kérek véleményt!)
2015. május 22., péntek
23.fejezet Még egy titok
A napok fájdalmasan lassan teltek Hope nélkül. Ami különösen rossz volt,néztem ahogy szenved. Bár a suliban nem tűnt fel senkinek se,hogy szakítottunk,én észre vettem rajta a változást. Lázas csillogás a szemében csillapodott. Ha a folyosón találkoztunk mindig láttam rajta,hogy mondani akar valamit. Ilyenkor finoman jeleztem,hogy jobb ha nem mond semmit,mert nem akarom,hogy miattam bajba kerüljön az akadémián.
Egyik nap azonban olyasmi történt ami aggodalommal töltött el. Vanessa Miroku mellkasára borulva sírt. Eleinte nem is tudtam miért idegesek mind a ketten,de aztán a lány felvilágosított.
-Azzal fenyegetnek,hogy a szeretteim bántják ha nem térek vissza közéjük... Elvitték...
-Kit?-kérdeztem rosszat sejtve.
-Yuukit...
A lány sírása felerősödött. Miroku próbálta vigasztalni,de nem sikerült neki. Most már én is idegesen néztem rá. Milyen kapcsolat van közte és Hope között? A többieket látszólag nem zavarta a lány kitörése.
-Vanessa menjen ki! Ne zavarja az órám!-csattant a tanár.
Észre se vettem, hogy az a boszorka bejött. Macskája elégedetten fújt a lány után, de ő csak szelíden megsimogatta a fejét. Undorodtam ettől a nőtől. Mindig a hideg rázott ki tőle valahányszor a szemébe néztem. Szinte az volt az érzésem, hogy a gondolataimba lát.
Vártam, hogy Hope valamikor betoppan, de ez nem következett be. Igaz Hope soha nem késett. Mindig ott volt időben mindenhol, és soha egy perccel se késett el. Idegesen gondoltam rá, hogy mit csinálhatnak vele.
A nap végére be kellett látnom, hogy nem tudok úgy csinálni, mintha semmi nem történt volna. Félre hívtam Mirokut és Nessát, miközben a többiek kimentek a teremből.
-Felhívom az akadémiát. Ők biztos tudják mit csináljunk-mondtam.
-Még ha tudják is. Ha megtörik Yuukit nem lesz más választásuk, mint megölni. Ha valakinek össze törik a lelkét csak nagyon nehezen tudja megtalálni régi önmagát. Én tudom milyen nehéz-mondta a lány.
-Hope az elmúlt időben nagyon csendes volt. Még a szokásosnál is csendesebb. Mi történhetett vele?
Magam elé néztem, majd tárcsáztam az akadémia számát. Az igazgató nem igazán örült a hírnek.
-Mindent tegyetek meg, hogy vissza kapjuk. Mi az ami a lelkére tud hatni?
-Az ha együtt lehetünk-mondtam halkan.
Az akadémia igazgatója hallgatott a vonal másik végén, majd nagy sokára megszólalt.
-Az apja nem fog örülni neki, de legyen. Ha vissza hozod a sötétség markából, akkor együtt lehettek-mondta.
Nem szóltam semmit, csak letettem a telefont. Miroku és Vanessa kérdőn néztek rám.
-Te tudod, hogy miért volt csendesebb igaz?
-Néhány napja szakítottam vele, hogy megvédjem az apja haragjától-mondtam szemlesütve.
Csend volt a válasz. Már éppen fel akartam nézni, hogy mit mondanak, mikor egy apró, de erős kéz csattant az arcomon. Oda kaptam, és döbbenten emeltem fel a fejem. Vanessa szeme izzott az indulattól.
-Hogy tehettél ilyet vele? Láttam rajta, hogy mindene vagy neki! Tisztában vagy vele mennyit szenvedett már az a félárva lány?! Idióta!-kiabálta mérgesen.
-Tudom, hogy az apja mit csinált vele! Éppen azt akartam elkerülni, hogy még jobban bántsa.
-Szegény megint csalódott egy olyan emberben aki sokat jelentett neki...
Nessa átölelte a vállait. Könnyei végig folytak az arcán.
-Bízott benned, ahogy egykor bennem is. Reménykedjünk benne, hogy nem áll át az ő oldalukra-mondta.
-Honnan ismered?-kérdeztem, de nem válaszolt.-hogy érted azt, hogy bízott benned, de te elárultad?
Vanessa felemelte a bal kezét, és meg felhúzta a blúza ujját. A kezén ugyan olyan karperec volt mint Hope én. Egy farkas mancs, melyben kék folyadék kavargott.
-Megígértem neki, hogy mindig össze fogunk tartozni, de mikor Selejt lettem... Yuuki a húgom-mondta.
Egyik nap azonban olyasmi történt ami aggodalommal töltött el. Vanessa Miroku mellkasára borulva sírt. Eleinte nem is tudtam miért idegesek mind a ketten,de aztán a lány felvilágosított.
-Azzal fenyegetnek,hogy a szeretteim bántják ha nem térek vissza közéjük... Elvitték...
-Kit?-kérdeztem rosszat sejtve.
-Yuukit...
A lány sírása felerősödött. Miroku próbálta vigasztalni,de nem sikerült neki. Most már én is idegesen néztem rá. Milyen kapcsolat van közte és Hope között? A többieket látszólag nem zavarta a lány kitörése.
-Vanessa menjen ki! Ne zavarja az órám!-csattant a tanár.
Észre se vettem, hogy az a boszorka bejött. Macskája elégedetten fújt a lány után, de ő csak szelíden megsimogatta a fejét. Undorodtam ettől a nőtől. Mindig a hideg rázott ki tőle valahányszor a szemébe néztem. Szinte az volt az érzésem, hogy a gondolataimba lát.
Vártam, hogy Hope valamikor betoppan, de ez nem következett be. Igaz Hope soha nem késett. Mindig ott volt időben mindenhol, és soha egy perccel se késett el. Idegesen gondoltam rá, hogy mit csinálhatnak vele.
A nap végére be kellett látnom, hogy nem tudok úgy csinálni, mintha semmi nem történt volna. Félre hívtam Mirokut és Nessát, miközben a többiek kimentek a teremből.
-Felhívom az akadémiát. Ők biztos tudják mit csináljunk-mondtam.
-Még ha tudják is. Ha megtörik Yuukit nem lesz más választásuk, mint megölni. Ha valakinek össze törik a lelkét csak nagyon nehezen tudja megtalálni régi önmagát. Én tudom milyen nehéz-mondta a lány.
-Hope az elmúlt időben nagyon csendes volt. Még a szokásosnál is csendesebb. Mi történhetett vele?
Magam elé néztem, majd tárcsáztam az akadémia számát. Az igazgató nem igazán örült a hírnek.
-Mindent tegyetek meg, hogy vissza kapjuk. Mi az ami a lelkére tud hatni?
-Az ha együtt lehetünk-mondtam halkan.
Az akadémia igazgatója hallgatott a vonal másik végén, majd nagy sokára megszólalt.
-Az apja nem fog örülni neki, de legyen. Ha vissza hozod a sötétség markából, akkor együtt lehettek-mondta.
Nem szóltam semmit, csak letettem a telefont. Miroku és Vanessa kérdőn néztek rám.
-Te tudod, hogy miért volt csendesebb igaz?
-Néhány napja szakítottam vele, hogy megvédjem az apja haragjától-mondtam szemlesütve.
Csend volt a válasz. Már éppen fel akartam nézni, hogy mit mondanak, mikor egy apró, de erős kéz csattant az arcomon. Oda kaptam, és döbbenten emeltem fel a fejem. Vanessa szeme izzott az indulattól.
-Hogy tehettél ilyet vele? Láttam rajta, hogy mindene vagy neki! Tisztában vagy vele mennyit szenvedett már az a félárva lány?! Idióta!-kiabálta mérgesen.
-Tudom, hogy az apja mit csinált vele! Éppen azt akartam elkerülni, hogy még jobban bántsa.
-Szegény megint csalódott egy olyan emberben aki sokat jelentett neki...
Nessa átölelte a vállait. Könnyei végig folytak az arcán.
-Bízott benned, ahogy egykor bennem is. Reménykedjünk benne, hogy nem áll át az ő oldalukra-mondta.
-Honnan ismered?-kérdeztem, de nem válaszolt.-hogy érted azt, hogy bízott benned, de te elárultad?
Vanessa felemelte a bal kezét, és meg felhúzta a blúza ujját. A kezén ugyan olyan karperec volt mint Hope én. Egy farkas mancs, melyben kék folyadék kavargott.
-Megígértem neki, hogy mindig össze fogunk tartozni, de mikor Selejt lettem... Yuuki a húgom-mondta.
(Remélem nem lepődtetek meg nagyon. Folytassam?)
2015. május 21., csütörtök
22.fejezet Fájdalom és meglepetések
Hope teljesen a bal oldalamhoz simulva aludt. Bal lápát átvetette a lábaimon, apró kezével a pizsamaként használt pólóba kapaszkodott. Hallgattam a légvételét, közben apró köröket rajzoltam a hátára. Nem bírtam aludni.
Eleinte a sérült nõn gondolkodtam, hogy vajon mi lett vele, de amikor szerelmem még közelebb fészkelõdött hozzám gondolataim felé terelõdtek. Nem tudom miért jutott eszembe, hogy amit mi csinálunk az törvénytelen. Hopenak minden mozdulata meghatarázott rend szerint haladt. Ki volt már jelõlve neki, hogy ki lesz a férje. Valamiért tudtam, hogy még az is megvan szabva neki, hogy hány gyereke lehet, feltéve ha lehet gyereke. Mindennél jobban szerettem volna vele leni, de tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Tudtam, csak kérnie kellene, és elviselném a szeretõ szerepét, de nem akartam az lenni. Feltámadt bennem a bûntudat, hogy a szobatársam menyasszonyával vagyok együtt. Soha nem tartoztam azok közé akik szó nélkül tûrik az olyat, hogy valaki egy harmadik személlyel megcsalja a párját.
Tudtam, hogy hope nem szereti a fiút, de az elv ugyan az maradt. Miattam megcsalta Dant. Nem akartam, hogy ez ki derüljön. Így is egyre nehezebben viseltem el a közelségét a suliban. Ahogy a hajnal elsõ sugarai átvilágítottak a függõnyön döntöttem.
Hope nem maradhat velem többé.
Mikor a lány felkelt vártam néhány percet,majd elmondtam neki az állás pontom. Nem néztem a szemébe, mert tudtam, hogy akkor nem volnék képes eltaszítani magamtól.
-Ha jól értettem akkor csak azért akarod befejezni a kapcsolatunk mert féltesz?
-Igen-mondtam, és végre rá néztem.
Szemeiben könnyek csillogtak, amik az elhatározásom falait döngették. Hope ritkán mutatta ki az érzelmeit, és tudtam, hogy fáj neki minden szó amit mondtam.
-Nem akarok elszakadni tõled, de ha tényleg ez a nyomos indítékod akkor elfogadom, ha...
-Ha mi?
-Ha még egyszer utoljára megcsókolsz-mondta.
Ennek a kérésnek nem tudtam ellenállni. Hope bele markolt a felsõmbe, mikor magamhoz húztam, majd hagyta, hogy megcsókoljam. Ha valaha azt éreztem, hogy búcsúzik a csókjaiba, akkor ez most mindent felül múlt.
Végül elhúzódtam tõle.
-Köszönöm, hogy szerettél-mondta, majd kibontakozott a karjaim közül, és kiment.
Aznap nagyon nem volt kedvem semmit csinálni, de elmentem az iskolába. Az osztály lányai megint a nyakamba ugráltak, én meg rezignáltan hagytam. Tekintetem egy furcsa páros vonta el. pontosabban Miroku és Vanessa párosa.
A fiú a helyén ült, ölében a lánnyal. Miközben átkarolta Nessa derekát, mosolyogva annak hajába beszélt. A szõkeség idegesen babrált legjobb barátom gallérjával, de nem úgy tûnt mint akit zavar, hogy a fiú babusgatja. Csak mikor közelebb léptem vettem észre mi a legfurább Mirokuban. A szeme zölden csillogott. Látszott rajta, hogy szenvedélyesen rajong az ölében ülõ lányért. A csillogás nagyon ismerõs volt nekem de nem tudtam honnan.
-Szia Derek!-köszönt a srác, mikor a pad mellé értem.
-Szia...Sziasztok-mondtam zavartan.
Vanessa rám nézett. Szeme különös látványt nyújtott. Egyik világos lila volt másik szintén világos kék színû. Valami történt köztük, ami mindkettõt a jó irányba billentette. A szõkeség, most valahogy nagyon kicsinek tûnt, ahogy összehúzta magát.
Tekintete az ajtó felé villant. Nem tudom mit láthatott, de a lilás szeme még fakóbb lett a kék pedig egy kicsit sötétebb.
-Mindjárt jövök-mondta, majd egy gyors puszit nyomott Miroku arcára, és fel állt.
-Mi történt vele?
-Elõtört belõle a jó... Derek mikor kell mennem az akadémiára?-kérdezte halkan, mire felé kaptam a fejem.
-Honnan...
-Nessi mindent elmondott, hogy mi lett belõlem, és mi vár majd rám...
-Nessi?
Miroku elvörösödött, de nem mondott semmit.
-Na jó ez a világ legfurább dolga amit láttam-hallottam az egyik fiú hangját, mire mi is feléjük néztünk.
Vanessa ott állt az ajtóban, és éppen Hope nyakába fúrta a fejét. A lány átkarolta a vállait, és hagyta, hogy a szöszi sírjon a vállán. Volt valami bensõséges ebben a helyzetben, és hirtelen elkezdtem gondolkodni azon, hogy miért utálják egymást.
(Folytassam?)
Eleinte a sérült nõn gondolkodtam, hogy vajon mi lett vele, de amikor szerelmem még közelebb fészkelõdött hozzám gondolataim felé terelõdtek. Nem tudom miért jutott eszembe, hogy amit mi csinálunk az törvénytelen. Hopenak minden mozdulata meghatarázott rend szerint haladt. Ki volt már jelõlve neki, hogy ki lesz a férje. Valamiért tudtam, hogy még az is megvan szabva neki, hogy hány gyereke lehet, feltéve ha lehet gyereke. Mindennél jobban szerettem volna vele leni, de tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Tudtam, csak kérnie kellene, és elviselném a szeretõ szerepét, de nem akartam az lenni. Feltámadt bennem a bûntudat, hogy a szobatársam menyasszonyával vagyok együtt. Soha nem tartoztam azok közé akik szó nélkül tûrik az olyat, hogy valaki egy harmadik személlyel megcsalja a párját.
Tudtam, hogy hope nem szereti a fiút, de az elv ugyan az maradt. Miattam megcsalta Dant. Nem akartam, hogy ez ki derüljön. Így is egyre nehezebben viseltem el a közelségét a suliban. Ahogy a hajnal elsõ sugarai átvilágítottak a függõnyön döntöttem.
Hope nem maradhat velem többé.
Mikor a lány felkelt vártam néhány percet,majd elmondtam neki az állás pontom. Nem néztem a szemébe, mert tudtam, hogy akkor nem volnék képes eltaszítani magamtól.
-Ha jól értettem akkor csak azért akarod befejezni a kapcsolatunk mert féltesz?
-Igen-mondtam, és végre rá néztem.
Szemeiben könnyek csillogtak, amik az elhatározásom falait döngették. Hope ritkán mutatta ki az érzelmeit, és tudtam, hogy fáj neki minden szó amit mondtam.
-Nem akarok elszakadni tõled, de ha tényleg ez a nyomos indítékod akkor elfogadom, ha...
-Ha mi?
-Ha még egyszer utoljára megcsókolsz-mondta.
Ennek a kérésnek nem tudtam ellenállni. Hope bele markolt a felsõmbe, mikor magamhoz húztam, majd hagyta, hogy megcsókoljam. Ha valaha azt éreztem, hogy búcsúzik a csókjaiba, akkor ez most mindent felül múlt.
Végül elhúzódtam tõle.
-Köszönöm, hogy szerettél-mondta, majd kibontakozott a karjaim közül, és kiment.
Aznap nagyon nem volt kedvem semmit csinálni, de elmentem az iskolába. Az osztály lányai megint a nyakamba ugráltak, én meg rezignáltan hagytam. Tekintetem egy furcsa páros vonta el. pontosabban Miroku és Vanessa párosa.
A fiú a helyén ült, ölében a lánnyal. Miközben átkarolta Nessa derekát, mosolyogva annak hajába beszélt. A szõkeség idegesen babrált legjobb barátom gallérjával, de nem úgy tûnt mint akit zavar, hogy a fiú babusgatja. Csak mikor közelebb léptem vettem észre mi a legfurább Mirokuban. A szeme zölden csillogott. Látszott rajta, hogy szenvedélyesen rajong az ölében ülõ lányért. A csillogás nagyon ismerõs volt nekem de nem tudtam honnan.
-Szia Derek!-köszönt a srác, mikor a pad mellé értem.
-Szia...Sziasztok-mondtam zavartan.
Vanessa rám nézett. Szeme különös látványt nyújtott. Egyik világos lila volt másik szintén világos kék színû. Valami történt köztük, ami mindkettõt a jó irányba billentette. A szõkeség, most valahogy nagyon kicsinek tûnt, ahogy összehúzta magát.
Tekintete az ajtó felé villant. Nem tudom mit láthatott, de a lilás szeme még fakóbb lett a kék pedig egy kicsit sötétebb.
-Mindjárt jövök-mondta, majd egy gyors puszit nyomott Miroku arcára, és fel állt.
-Mi történt vele?
-Elõtört belõle a jó... Derek mikor kell mennem az akadémiára?-kérdezte halkan, mire felé kaptam a fejem.
-Honnan...
-Nessi mindent elmondott, hogy mi lett belõlem, és mi vár majd rám...
-Nessi?
Miroku elvörösödött, de nem mondott semmit.
-Na jó ez a világ legfurább dolga amit láttam-hallottam az egyik fiú hangját, mire mi is feléjük néztünk.
Vanessa ott állt az ajtóban, és éppen Hope nyakába fúrta a fejét. A lány átkarolta a vállait, és hagyta, hogy a szöszi sírjon a vállán. Volt valami bensõséges ebben a helyzetben, és hirtelen elkezdtem gondolkodni azon, hogy miért utálják egymást.
(Folytassam?)
2015. május 19., kedd
21.fejezet Ismeretlen szélén
A nap végére teljesen kimerültem. Nem csak a tananyag fárasztott le hanem az is, hogy az akadémiai elvárásoknak is meg kellett felelnem. Kezdetnek nagyon sok volt ez, de nem nyafoghattam. Ha ezt kell elviselnem, hogy elsõ osztályú legyek hát rendben.
Hatake unottan ült mellettem, miközben a napi esti edzésem csináltam. Váratlan felcsapta a fejét, majd a bejárati ajtóhoz ment.
Néhány percig ott állt, majd vad csaholásba kezdett. Rögtön abba hagytam az edzést. Magamra kaptam a fegyver övem, majd kinéztem az ajtón. Az utcán senkit nem láttam, de egyre nagyobb volt bennem a félelem.
Már éppen beakartam csukni az ajtót, mikor megláttam a sérült nõt közeledni. Kiléptem a házból, mire remegõ lábakkal elindult felém.
-Segítsen kérem.mondta, majd össze csuklott.
Még éppen idõben kaptam el. Karján több sebbõl vérzett és látszott rajta, hogy nem bírja sokáig. óvatosan bevittem a házba, majd a kanapéra fektettem. Miközben az elsõsegély dobozban kutakodtam felhívtam Hope-ot. A lány szinte azonnal el indult, és mire elláttam a nõ sebeit, már meg is érkezett.
-Mennyire súlyosak a sérülései?-kérdezte rögtön.
-Halálos is lehetett volna, de szerencsére nem azok.
-Átkozott selejtek-mondta, mikor megvizsgálta a nõ ájult testét.
-Mit csináljunk?-kérdeztem, de õ addigra már nagyban telefonált, valami idegen nyelven.
Idegesen vártam míg befejezi. Mikor végre le tette nem szólt, csak az ablakhoz ment, hogy kinézzen az utcára. Kezén felizzott a karperec, majd egy kézi fegyver jelent meg benne.
-Hol vagytok már?-kérdezte idegesen.
Mellé léptem, és kinéztem az ablakon. Nem láttam senkit mozogni, de a kutyám vissza-folytot morgása elárulta, hogy itt vannak a közelben. Talán egy óráig álltunk ott, mikor hangos motorzaj ütötte meg a fülem. Mire felfogtam, hogy mi lehet az, Hope a kanapéhoz ment, majd könnyedén felkapta a nálánál jóval nagyobb nõ testét.
-Hatake!-mondta hatóározottan, mire a kutyám felugrott a kilincsre és kinyitotta neki az ajtót. Hope kivitte a nõt, majd segített berakni a terepjáróba mely kint várt rá.
-Menjetek be a házba. Veszélyes még egy egy Rh osztagosnak is kint lenni ilyenkor-mondta a söfõr, majd elhajtottak.
Finoman megfogtam a lány karját, majd behúztam a házba. Bezártam az ajtót, majd magamhoz húztam.
-Õk kik voltak?-kérdeztem halkan.
-A várostól nem messze lévõ Rh kórház biztonsági mentõsei...
Hope nem mondott többett, én meg nem kérdeztem. Leakartam ülni vele a kanapéra, de eszembe jutott, hogy az tiszta vér.
-Ki kellene takarítani-mondtam halkan inkább csak magamnak.
-Majd én intézem.
Hope eltüntette a fegyverét, majd egy ismeretlen kütyût teremtett a semmibõl. A kis szerkezet elkezdte takarítani a vért a padlóról, és kanapéról. Ámulva figyeltem, de ekkor megéreztem, hogy Hope húz felfelé az emeltre.
A szobámba mentünk, és ott szembe fordult velem.
-Ugye tudod, hogy amit ma láttál arról egy szót se szólhatsz senkinek?
-Igen.
-Akkor jó.
Hope megragadta a nyakam, majd miközben megcsókolt, hátra lépett velem. tudtam, mikor találta el az ágy a lábát, mert magával húzva hátra zuhant. Átfordultam vele, így én kerültem alulra.
-Bocs. Már megint le támadtalak-mondta Hope, miközben megtámaszkodott a fejem mellett.
-Szeretem mikor rám támadsz-mondtam.
Éreztem a combját a testem, mellett így rá tetem a kezem, mire megborzongott. A feszes farmeron keresztûl simogattam a lábát, és tudtam, hogy élvezi. Szemeit lehúnyta, közben a fejem mellett a keze ökölbe szorult. Kedvem lett volna tovább menni, de tudtam, hogy még nem vagyunk készen rá. Megálljt parancsoltam a kezemnek, majd kicsit feljebb húztam magam, hogy a lány selymes nyakába csókolhassak.
-Nem akarom tovább feszíteni a húrt-súgtam a nyakába, mire megint rá támad az ajkamra.
Imádtam a vadságát, mely mögött sikított, hogy mennyire ki van éhezve a szeretetre. Miközben teste az enyémhez préselõdött, rá jöttem mennyire bizonytalan a saját jövõjébe, még ha nem is mondta ki. Úgy csókolt, mintha minden egy érintés az utolsó lehetne. Mintha szomjazott volna, és én lettem volna számára az éltetõ víz. Nem bántam. Hadd legyek a víz számára, ha velem lehet.
beletúrtam a hajába, majd megint átfordultam vele.
Hatake unottan ült mellettem, miközben a napi esti edzésem csináltam. Váratlan felcsapta a fejét, majd a bejárati ajtóhoz ment.
Néhány percig ott állt, majd vad csaholásba kezdett. Rögtön abba hagytam az edzést. Magamra kaptam a fegyver övem, majd kinéztem az ajtón. Az utcán senkit nem láttam, de egyre nagyobb volt bennem a félelem.
Már éppen beakartam csukni az ajtót, mikor megláttam a sérült nõt közeledni. Kiléptem a házból, mire remegõ lábakkal elindult felém.
-Segítsen kérem.mondta, majd össze csuklott.
Még éppen idõben kaptam el. Karján több sebbõl vérzett és látszott rajta, hogy nem bírja sokáig. óvatosan bevittem a házba, majd a kanapéra fektettem. Miközben az elsõsegély dobozban kutakodtam felhívtam Hope-ot. A lány szinte azonnal el indult, és mire elláttam a nõ sebeit, már meg is érkezett.
-Mennyire súlyosak a sérülései?-kérdezte rögtön.
-Halálos is lehetett volna, de szerencsére nem azok.
-Átkozott selejtek-mondta, mikor megvizsgálta a nõ ájult testét.
-Mit csináljunk?-kérdeztem, de õ addigra már nagyban telefonált, valami idegen nyelven.
Idegesen vártam míg befejezi. Mikor végre le tette nem szólt, csak az ablakhoz ment, hogy kinézzen az utcára. Kezén felizzott a karperec, majd egy kézi fegyver jelent meg benne.
-Hol vagytok már?-kérdezte idegesen.
Mellé léptem, és kinéztem az ablakon. Nem láttam senkit mozogni, de a kutyám vissza-folytot morgása elárulta, hogy itt vannak a közelben. Talán egy óráig álltunk ott, mikor hangos motorzaj ütötte meg a fülem. Mire felfogtam, hogy mi lehet az, Hope a kanapéhoz ment, majd könnyedén felkapta a nálánál jóval nagyobb nõ testét.
-Hatake!-mondta hatóározottan, mire a kutyám felugrott a kilincsre és kinyitotta neki az ajtót. Hope kivitte a nõt, majd segített berakni a terepjáróba mely kint várt rá.
-Menjetek be a házba. Veszélyes még egy egy Rh osztagosnak is kint lenni ilyenkor-mondta a söfõr, majd elhajtottak.
Finoman megfogtam a lány karját, majd behúztam a házba. Bezártam az ajtót, majd magamhoz húztam.
-Õk kik voltak?-kérdeztem halkan.
-A várostól nem messze lévõ Rh kórház biztonsági mentõsei...
Hope nem mondott többett, én meg nem kérdeztem. Leakartam ülni vele a kanapéra, de eszembe jutott, hogy az tiszta vér.
-Ki kellene takarítani-mondtam halkan inkább csak magamnak.
-Majd én intézem.
Hope eltüntette a fegyverét, majd egy ismeretlen kütyût teremtett a semmibõl. A kis szerkezet elkezdte takarítani a vért a padlóról, és kanapéról. Ámulva figyeltem, de ekkor megéreztem, hogy Hope húz felfelé az emeltre.
A szobámba mentünk, és ott szembe fordult velem.
-Ugye tudod, hogy amit ma láttál arról egy szót se szólhatsz senkinek?
-Igen.
-Akkor jó.
Hope megragadta a nyakam, majd miközben megcsókolt, hátra lépett velem. tudtam, mikor találta el az ágy a lábát, mert magával húzva hátra zuhant. Átfordultam vele, így én kerültem alulra.
-Bocs. Már megint le támadtalak-mondta Hope, miközben megtámaszkodott a fejem mellett.
-Szeretem mikor rám támadsz-mondtam.
Éreztem a combját a testem, mellett így rá tetem a kezem, mire megborzongott. A feszes farmeron keresztûl simogattam a lábát, és tudtam, hogy élvezi. Szemeit lehúnyta, közben a fejem mellett a keze ökölbe szorult. Kedvem lett volna tovább menni, de tudtam, hogy még nem vagyunk készen rá. Megálljt parancsoltam a kezemnek, majd kicsit feljebb húztam magam, hogy a lány selymes nyakába csókolhassak.
-Nem akarom tovább feszíteni a húrt-súgtam a nyakába, mire megint rá támad az ajkamra.
Imádtam a vadságát, mely mögött sikított, hogy mennyire ki van éhezve a szeretetre. Miközben teste az enyémhez préselõdött, rá jöttem mennyire bizonytalan a saját jövõjébe, még ha nem is mondta ki. Úgy csókolt, mintha minden egy érintés az utolsó lehetne. Mintha szomjazott volna, és én lettem volna számára az éltetõ víz. Nem bántam. Hadd legyek a víz számára, ha velem lehet.
beletúrtam a hajába, majd megint átfordultam vele.
(Folytassam?)
2015. május 11., hétfő
20.fejezet A titokzatos tanár
A hajnal verõfényesen ébresztett. Nem akartam kikászálódni, mivel aznapra elég komoly feladatom volt. Körbejárni a várost, normális emberként mutatkozni, és lehetõség szerint kiszúrni a selejtek csoportjait. Tudtam, hogy fel kellene kelnem, de nem vitt rá a lélek. Túl kényelmes volt a régi ágyam ahhoz.
Tompa puffanás töltötte be a folyosót, majd az ajtóm nyikorogva nyílt ki. Idegesen néztem a falat , de úgy tettem mintha nem tudnám, hogy valaki van a szobámba. A következõ pillanatban valaki feltámaszkodott az ágyamra, majd lehúzta rólam a takarót. Felakartam ülni, de egy szõrös fej elkezdte nyalni az arcom.
-Mi a franc!-kiáltottam és azzal a lendülettel leestem az ágyamról.
Hangos vakkantás következett. Mikor felnéztem az ágyamon egy nagy bernáthegyi foglalt helyett, és nézet velem farkas szemet.
-Mi a...
-Jó reggelt Csipkerózsika! Üdvözöld az új szobatársad Hataket. Egyenesen az Európai központból hozatták át neked. Gondoltam megkérem, hogy ébresszen fel-csendült Hope hangja az ajtóból.
Fel tápászkodtam, majd megdörzsöltem a farom. Hope az ajtóban állt és kuncogott. Kezét a futó nadrágja zsebében tartotta. Még a félhomályba is láttam, hogy a vékony pulóver alatt a pólója tiszta izzadság.
-Szia jössz edzeni?-kérdezte mosolyogva.
-Neked is jó reggelt. Mindjárt átöltözöm.
-Oké-mondta, de nem mozdult az ajtóból. Kicsit zavarba ejtett, hogy nem akart elmenni, de hízelgett is.
Felöltöztem, majd követtem Hope le a földszintre. Ott még két kutya várt minket, de amint meglátták Hopeot fel ugrottak.
-Ko Ne fekszik!-mondta a lány, mire a német-juhászok lefeküdtek a parkettára.
-Na jó minek a kutya had?-kérdeztem közben megfogtam a kezét.
-A kutyák jelzik a Selejtek jöttét. A mi kutyáink abban különböznek, hogy szembe mernek szállni velük. Mehetünk?-kérdezte.
-Még nem. Nem kaptam meg a reggeli fogadásom-mondtam, majd magamhoz húztam.
Hope ajkai mint mindig most is puhák és selymesek voltak. Felágaskodott majd átkarolta a nyakam, hogy közelebb húzhasson magához.
A következõ héten unottan hajtottam be a suli parkolójába. Hope Jaguárja már ott volt, de meg sem lepõdtem rajta. Kiszálltam a terepjárómból, majd fogtam a táskám. Az igazgató szívélyesen fogadott, majd mikor átadtam a neki szánt levelet elnémult. Nem tudtam mi áll benne,de nem is érdekelt.
-Gyorsan reagál a katonaság-mondta, majd adott egy füzetet.-Azok listája akik az utóbbi idõben eltűntek a suliból, vagy a rossz oldalra billentek. Vannak akik csak nagyon furcsán megváltoztak. Miroku is közöttük van-mondta.
Bólintottam, de ezt persze már tudtam. Elköszöntem az igazgatótól, majd elindultam az osztályom felé. Éppen az óra rendem néztem, mikor egy nõ nekem jött.
-Elnézést-mondtam zavartan.
-Nem tudsz vigyázni taknyos?-kérdezte.
Már majdnem elkezdtem volna vele vitázni, de ekkor megláttam a szemét. Lila írisze volt, de a pupillája nem kör alakú volt hanem hasított mint a macskáké. Már reflexbõl nyúltam volna a fegyveremért, amikor rá jöttem, hogy az iskolába nem hozhattam magammal egyiket sem.
-Nincs órája?-kérdezte a nõ élesen.
-De van-mondtam halkan.
Borsódzott a hátam, ahogy beléptem a termembe. Egy pillanatnyi csend támadt ahogy beléptem, majd a régi ismerõsök egyenként jöttek Köszönni. Alig kaptam tőlük levegõt, de persze örültem a fogadásuknak. Még akkor is ott álltunk, mikor becsöngettek.
Ahogy megbírtam figyelni hárman nem álltak fel üdvözölni. Az egyik Miroku volt aki csak intett, majd a könyvébe temetkezett. A másik akinek azért örültem volna Hope volt. Õ is csak intett.Szemét azonban nem vette le a mellette ülõ Vanessáról, aki minden erejével azon volt, hogy a könyvet eltakarja az elõtte ülõ fiú elõl.
-Mi ez a tébolyda!-kiáltott egy idegesítõ hang.
Mindenki rémülten rohant a helyére. Mivel Vanessa leült a volt helyemre, így én kénytelen voltam Miroku mellé ülni. Éreztem ahogy Hope megböki a hátam, de most nem bírtam rá figyelni.
-Ne nézz a szemébe-súgta Vanessa és Hope egyszerre, de késõ volt.
A tanárunk a Lila szemû nõ volt, de ez úttal egy fekete macska is volt vele.
Tompa puffanás töltötte be a folyosót, majd az ajtóm nyikorogva nyílt ki. Idegesen néztem a falat , de úgy tettem mintha nem tudnám, hogy valaki van a szobámba. A következõ pillanatban valaki feltámaszkodott az ágyamra, majd lehúzta rólam a takarót. Felakartam ülni, de egy szõrös fej elkezdte nyalni az arcom.
-Mi a franc!-kiáltottam és azzal a lendülettel leestem az ágyamról.
Hangos vakkantás következett. Mikor felnéztem az ágyamon egy nagy bernáthegyi foglalt helyett, és nézet velem farkas szemet.
-Mi a...
-Jó reggelt Csipkerózsika! Üdvözöld az új szobatársad Hataket. Egyenesen az Európai központból hozatták át neked. Gondoltam megkérem, hogy ébresszen fel-csendült Hope hangja az ajtóból.
Fel tápászkodtam, majd megdörzsöltem a farom. Hope az ajtóban állt és kuncogott. Kezét a futó nadrágja zsebében tartotta. Még a félhomályba is láttam, hogy a vékony pulóver alatt a pólója tiszta izzadság.
-Szia jössz edzeni?-kérdezte mosolyogva.
-Neked is jó reggelt. Mindjárt átöltözöm.
-Oké-mondta, de nem mozdult az ajtóból. Kicsit zavarba ejtett, hogy nem akart elmenni, de hízelgett is.
Felöltöztem, majd követtem Hope le a földszintre. Ott még két kutya várt minket, de amint meglátták Hopeot fel ugrottak.
-Ko Ne fekszik!-mondta a lány, mire a német-juhászok lefeküdtek a parkettára.
-Na jó minek a kutya had?-kérdeztem közben megfogtam a kezét.
-A kutyák jelzik a Selejtek jöttét. A mi kutyáink abban különböznek, hogy szembe mernek szállni velük. Mehetünk?-kérdezte.
-Még nem. Nem kaptam meg a reggeli fogadásom-mondtam, majd magamhoz húztam.
Hope ajkai mint mindig most is puhák és selymesek voltak. Felágaskodott majd átkarolta a nyakam, hogy közelebb húzhasson magához.
A következõ héten unottan hajtottam be a suli parkolójába. Hope Jaguárja már ott volt, de meg sem lepõdtem rajta. Kiszálltam a terepjárómból, majd fogtam a táskám. Az igazgató szívélyesen fogadott, majd mikor átadtam a neki szánt levelet elnémult. Nem tudtam mi áll benne,de nem is érdekelt.
-Gyorsan reagál a katonaság-mondta, majd adott egy füzetet.-Azok listája akik az utóbbi idõben eltűntek a suliból, vagy a rossz oldalra billentek. Vannak akik csak nagyon furcsán megváltoztak. Miroku is közöttük van-mondta.
Bólintottam, de ezt persze már tudtam. Elköszöntem az igazgatótól, majd elindultam az osztályom felé. Éppen az óra rendem néztem, mikor egy nõ nekem jött.
-Elnézést-mondtam zavartan.
-Nem tudsz vigyázni taknyos?-kérdezte.
Már majdnem elkezdtem volna vele vitázni, de ekkor megláttam a szemét. Lila írisze volt, de a pupillája nem kör alakú volt hanem hasított mint a macskáké. Már reflexbõl nyúltam volna a fegyveremért, amikor rá jöttem, hogy az iskolába nem hozhattam magammal egyiket sem.
-Nincs órája?-kérdezte a nõ élesen.
-De van-mondtam halkan.
Borsódzott a hátam, ahogy beléptem a termembe. Egy pillanatnyi csend támadt ahogy beléptem, majd a régi ismerõsök egyenként jöttek Köszönni. Alig kaptam tőlük levegõt, de persze örültem a fogadásuknak. Még akkor is ott álltunk, mikor becsöngettek.
Ahogy megbírtam figyelni hárman nem álltak fel üdvözölni. Az egyik Miroku volt aki csak intett, majd a könyvébe temetkezett. A másik akinek azért örültem volna Hope volt. Õ is csak intett.Szemét azonban nem vette le a mellette ülõ Vanessáról, aki minden erejével azon volt, hogy a könyvet eltakarja az elõtte ülõ fiú elõl.
-Mi ez a tébolyda!-kiáltott egy idegesítõ hang.
Mindenki rémülten rohant a helyére. Mivel Vanessa leült a volt helyemre, így én kénytelen voltam Miroku mellé ülni. Éreztem ahogy Hope megböki a hátam, de most nem bírtam rá figyelni.
-Ne nézz a szemébe-súgta Vanessa és Hope egyszerre, de késõ volt.
A tanárunk a Lila szemû nõ volt, de ez úttal egy fekete macska is volt vele.
2015. április 29., szerda
19.fejezet Kellemes meglepetés
A harminckettes hangárba lépve egy hatalmas ezüst terepjáró fogadott. Meglepõde néztem végig a monstrumon, amin elsõ ránézésre láttam, hogy páncélozott karosszériás.
-Hú-nyögtem halkan.
Nem sokáig néztem inkább beültem a volnán mögé. A hátsó ülésen egy utazó táska fogadott. Mellé tettem a sajátomat, majd megnéztem a két levelet, ami az anyós ülésen volt. Egyik nekem volt címezve, másik a volt sulim igazgatójának. Gyors átfutottam a levet, melyben megtudtam, hogy vissza kell mennem a volt sulimba, és közben meg kell találnom azt a katonát aki mellé beosztottak. Mivel a társam küldetése titkosan indult, így nekem egyedül kellett felismernem, hogy ki lehet az.
Elindítottam a kocsit, majd kihajtottam a hangárból. Csak akkor tûnt fel, hogy két kocsi is elfért volna a hangárban. Nem morfondíroztam rajta sokáig, mert nem érdekelt, hogy a másik hely kié lett volna.
Az unalmas volt, és nagyon hosszú, hiába hajtottam gyorsan. Többször megkellet állnom a vidéki emberek mellett, mert igen eltévedtem. Mikor megláttam egykori városom lassítottam, mert bár katonai engedélyem volt a gyorshajtásra, nem akartam, hogy lekapcsoljanak.
Az utcánk kihalt volt és néptelen, mint minden vasárnap. Ahogy megálltam a kocsi félhajtónkon egy pillanatra megálltam. Kifújtam a levegõt, és csak utána szálltam ki.
-Nézzenek oda Derek úrfi. Azt hittem vidéki iskolába jársz-mondta a szomszédom a hátam mögött.
-Úgy is volt , de nem tettszett-füllentettem mosolyogva.
Egy arcizmom se rándult a hazugság után. Régen egy kis rándulás mindig elárult. Intettem az öregnek, majd fogtam a táskákat, és felvittem a lépcsõn õket. A ház üres volt, de nem a bútorok miatt. Hiányzott belõle a családom. Körbenéztem, és meglepõdve vettem észre, hogy a szobámból semmi nem hiányzik. Hamar rá jöttem, hogy az akadémián bizonyára minden holmin lemásolták, hogy azt higgyem, hogy az itteni cuccaimat vitték el oda.
Kipakoltam az egyik táskámból, de totálisan fölösleges volt.
Megnéztem mennyi étel van a konyhában, de persze semmi nem volt. Nagyot sóhajtva bedugtam a hütõt, majd elindultam bevásárolni. A városban sokan régi ismerõsként köszöntettek.
-Nézzenek oda! Csak nem Derek?-kérdezte egy nagyon ismerõs hang.
Ahogy megfordultam a legjobb barátom állt mögöttem. Bár mosolygott egyik szeme ilyesztõ lila a másik szikrázó zöld volt.
-Szia Miroku-mondta, és úgy tettem, mintha semmit nem vettem volna észre rajta.-Hogy vagy?-kérdeztem, és megráztam a kezét.
-Voltam már jobban...
Sokáig beszélgettünk, közben figyeltem minden mozdulatára. Valahogy nagyon kimért volt, és óvatos, mintha félne attól, hogy valami hírtelen mozdulatot tesz. Nem tudtam volna megmondani, hogy mire emlékeztet. Mikor elváltunk úgy láttam, hogy boldog, de ahogy hátrafordultam láttam, hogy a bal karja remeg.
Aggódtam érte, de nem is tudtam, hogy mit tudnék csinálni vele ebben a pillanatban. Otthon teleraktam a hûtõt, majd miután megvacsoráztam elkezdtem az esti edzést.
Már az Edzésem vége felé jártam, mikor csengettek. Az asztali óra azt mutatta, hogy kilenc van, így nem értettem, hogy ki akar engem megkeresni ilyenkor hacsak nem Miroku az.
A biztonság kedvéjért felvettem az igazgatótól kapott kést, és miközben résnyire kinyitottam az ajtót, mögöttem tartottam.
-Segíthetek?-kérdeztem az ott állótól.
Az idegen megfordult, közben leemelte a kapucnit a fejérõl.
-Hát ugye nem akarod, hogy idekint ugorjak a nyakadba?-kérdezte.
-Hope!-mondtam felvidulva.
Kitártam az ajtót, mire õ a nyakamba ugrott, miközben nevettet. A hajába temettem a fejem, közben én is átkaroltam.
-Le akarsz szúrni azzal a késsel?-kérdezte nevetve.
Az égre emeltem a tekintetem, miközben becsuktam az ajtót mögöttünk. Ledobtam az asztalra a tört, majd közel húztam magamhoz.
-Hiányoztál-súgtam halkan.
-Hát az, jó mert te is nekem. Látom tartod magad az edzésekhez. Helyes! Amúgy mit szólsz ahhoz, hogy én vagyok a csapattársad?-kérdezte.
-Örülök neki...
Mielõtt folytathattam volna ajka már az enyémen volt, és vad szenvedéllyel csókolt. Õszintén nem bántam, hiszen annyira hiányzott. Felemeltem, majd a napaliba vittem. A kanapé nyekkent ahogy rázuhantunk. Hope kuncogott, majd kicsit elhúzódott.
-Örülök, hogy az igazgató téged küldött-mondta, majd magához húzott.
Testünk össze préselõdött, de a lány nem panaszkodott. A homlokomhoz nyomta a sajátját, majd lehunyta a szemét.
-Hiányoztál-mondta.
-Hú-nyögtem halkan.
Nem sokáig néztem inkább beültem a volnán mögé. A hátsó ülésen egy utazó táska fogadott. Mellé tettem a sajátomat, majd megnéztem a két levelet, ami az anyós ülésen volt. Egyik nekem volt címezve, másik a volt sulim igazgatójának. Gyors átfutottam a levet, melyben megtudtam, hogy vissza kell mennem a volt sulimba, és közben meg kell találnom azt a katonát aki mellé beosztottak. Mivel a társam küldetése titkosan indult, így nekem egyedül kellett felismernem, hogy ki lehet az.
Elindítottam a kocsit, majd kihajtottam a hangárból. Csak akkor tûnt fel, hogy két kocsi is elfért volna a hangárban. Nem morfondíroztam rajta sokáig, mert nem érdekelt, hogy a másik hely kié lett volna.
Az unalmas volt, és nagyon hosszú, hiába hajtottam gyorsan. Többször megkellet állnom a vidéki emberek mellett, mert igen eltévedtem. Mikor megláttam egykori városom lassítottam, mert bár katonai engedélyem volt a gyorshajtásra, nem akartam, hogy lekapcsoljanak.
Az utcánk kihalt volt és néptelen, mint minden vasárnap. Ahogy megálltam a kocsi félhajtónkon egy pillanatra megálltam. Kifújtam a levegõt, és csak utána szálltam ki.
-Nézzenek oda Derek úrfi. Azt hittem vidéki iskolába jársz-mondta a szomszédom a hátam mögött.
-Úgy is volt , de nem tettszett-füllentettem mosolyogva.
Egy arcizmom se rándult a hazugság után. Régen egy kis rándulás mindig elárult. Intettem az öregnek, majd fogtam a táskákat, és felvittem a lépcsõn õket. A ház üres volt, de nem a bútorok miatt. Hiányzott belõle a családom. Körbenéztem, és meglepõdve vettem észre, hogy a szobámból semmi nem hiányzik. Hamar rá jöttem, hogy az akadémián bizonyára minden holmin lemásolták, hogy azt higgyem, hogy az itteni cuccaimat vitték el oda.
Kipakoltam az egyik táskámból, de totálisan fölösleges volt.
Megnéztem mennyi étel van a konyhában, de persze semmi nem volt. Nagyot sóhajtva bedugtam a hütõt, majd elindultam bevásárolni. A városban sokan régi ismerõsként köszöntettek.
-Nézzenek oda! Csak nem Derek?-kérdezte egy nagyon ismerõs hang.
Ahogy megfordultam a legjobb barátom állt mögöttem. Bár mosolygott egyik szeme ilyesztõ lila a másik szikrázó zöld volt.
-Szia Miroku-mondta, és úgy tettem, mintha semmit nem vettem volna észre rajta.-Hogy vagy?-kérdeztem, és megráztam a kezét.
-Voltam már jobban...
Sokáig beszélgettünk, közben figyeltem minden mozdulatára. Valahogy nagyon kimért volt, és óvatos, mintha félne attól, hogy valami hírtelen mozdulatot tesz. Nem tudtam volna megmondani, hogy mire emlékeztet. Mikor elváltunk úgy láttam, hogy boldog, de ahogy hátrafordultam láttam, hogy a bal karja remeg.
Aggódtam érte, de nem is tudtam, hogy mit tudnék csinálni vele ebben a pillanatban. Otthon teleraktam a hûtõt, majd miután megvacsoráztam elkezdtem az esti edzést.
Már az Edzésem vége felé jártam, mikor csengettek. Az asztali óra azt mutatta, hogy kilenc van, így nem értettem, hogy ki akar engem megkeresni ilyenkor hacsak nem Miroku az.
A biztonság kedvéjért felvettem az igazgatótól kapott kést, és miközben résnyire kinyitottam az ajtót, mögöttem tartottam.
-Segíthetek?-kérdeztem az ott állótól.
Az idegen megfordult, közben leemelte a kapucnit a fejérõl.
-Hát ugye nem akarod, hogy idekint ugorjak a nyakadba?-kérdezte.
-Hope!-mondtam felvidulva.
Kitártam az ajtót, mire õ a nyakamba ugrott, miközben nevettet. A hajába temettem a fejem, közben én is átkaroltam.
-Le akarsz szúrni azzal a késsel?-kérdezte nevetve.
Az égre emeltem a tekintetem, miközben becsuktam az ajtót mögöttünk. Ledobtam az asztalra a tört, majd közel húztam magamhoz.
-Hiányoztál-súgtam halkan.
-Hát az, jó mert te is nekem. Látom tartod magad az edzésekhez. Helyes! Amúgy mit szólsz ahhoz, hogy én vagyok a csapattársad?-kérdezte.
-Örülök neki...
Mielõtt folytathattam volna ajka már az enyémen volt, és vad szenvedéllyel csókolt. Õszintén nem bántam, hiszen annyira hiányzott. Felemeltem, majd a napaliba vittem. A kanapé nyekkent ahogy rázuhantunk. Hope kuncogott, majd kicsit elhúzódott.
-Örülök, hogy az igazgató téged küldött-mondta, majd magához húzott.
Testünk össze préselõdött, de a lány nem panaszkodott. A homlokomhoz nyomta a sajátját, majd lehunyta a szemét.
-Hiányoztál-mondta.
2015. április 27., hétfő
18.fejezet Az első küldetés
Hope néhány nap alat.t fel épült. Igaz a hirtelen mozdulatokkal voltak gondjai,de legalább már nem volt ágyhoz szögezve. Új erővel vetetem bele magam a tanulásba.
Az akadémia sok időmet lefoglalta. Nagyon ritkán találkoztam a húgommal,de őt ezt nem zavarta. Anyáék nem kerestek,bár időnként találkoztam velük.
-Ma este is gyakorolsz?-kérdezte Dan amikor felvetem a gyakorló ruhám.
-Aha az első csoportba akarok tartozni.
-Értem.
Kimentem a házból a sötét erdőbe.
-Késtél Casanova!
Megfordultam. Hope ott állt mögöttem a fánál. Mellé léptem,majd átkaroltam a derekát.
-Imádom,hogy türelmetlen vagy-nevettem,majd megpusziltam a homlokát.
Persze nem volt elég. Sokáig vártam rá,így nem értem be egy homlok puszival. Hope átkarolta a nyakam,jelezve, hogy tudja mire gondolok. Csókban fonódtunk össze. Hope hozzám simult, majd kihúzta magát, hogy kicsit magasabb legyen.
Felemeltem,hogy könnyebb legyen neki, de túl gyorsan mozdultam. Hope felszisszent,majd a nyakához kapott.
-Ne haragudj...
-Semmi baj... Na menjünk.
Megfogtam a kezét, és az akadály pálya széléig el sem engedtem. A pályát enyhe köd fedte le, de ezen már meg sem lepõdtem. Hihetetlen, hogy egy szûk fél év alatt mennyi minden megváltozott rajtam. Kezdjük ott, hogy érzékszerveim kiélesedtek. Hallásom erõsebb lett, ahogy a látásom is. A fájdalmat jobban elbírtam viselni, de ez nem is csoda, ha szinte minden edzésen a közel harc játékkal melegítünk be.
Bár Hope nem tehetett hírtelen mozdulatokat, az öccse remekül tudta helyettesíteni. Megtanultam, hogyan tegyek különbséget a határozott, de gyenge, és a határozott gyengéd rúgások között. Az ikrek között a különbség nagyon is érezhetõ volt.
Míg Hope vissza fogta magát, és úgy rúgott erõset az öccse mindent bele adott, de még így is gyengék voltak a rúgásai. A mostani edzés is hasonlóan telt mint mindegyik az elmúlt héten. Persze megint kikaptam, hogy miért? Egyértelmû. A szemem sarkából a pálya szélén álló lányt figyeltem.
-Megint hova figyelsz Nyafka?-kérdezte Haru miközben felsegített.
-Nem tudom-vallottam be.
-Akkor szed össze magad, mert nem lesz belõled elsõ... A kapitány mit keres itt?-kérdezte értetlenül.
A pálya széle felé néztem, és mire felfogtam, hogy Higurashi kapitány áll Hope mellett Haku már ott is volt. Tisztelgett a saját apjának, majd valamit kérdezett. Oda kocogtam melléjük.
-...de Nee-chan még nincs olyan erõben, hogy megint terepre menjen-mondta épp az öcsike.
-Haku!-szólt Hope, de a testvére nem reagált rá.
-A legutóbbi sérülése nem gyógyult be elégé...
-2H33! Kuslegyen!-mondta a lány mire a testvére behúzta a nyakát, de csöndben maradt.
Ahogy lenéztem a kezére, láttam, hogy azt ökölbe szorítja, de még így is remeg. Hope kihúzta magát, majd az apjához fordult.
-Kötelességem elvállalni ezt a küldetést. Mikor indulok Kapitány?
-Ma este! A részletes eligazítást az igazgató adja át neked. Egy óra múlva legyél kész!-mondta, majd elment.
Hope megvárta míg hallótávolságon kívül ér, majd a nála jóval magasabb öccséhez fordult.
-Nem lesz baj kölyök-mondta, miközben átkarolta a tesóját.-Vigyázz Hanakora és Yokora! Ja és folytasd ennek az újoncnak a kiképzését-mondta és közben rám kacsintott.
Haku átkarolta, majd kicsit késõbb elengedte, mikor a tesója eltolta magától.
-Sziasztok-köszönt.
Kezét nyújtotta Hakunak, majd nekem is. Megráztam a kezét, közben erõtt vettem magamon, hogy ne csókoljam meg. Apró papírdarab csusszant a kezembe, amit észrevétlenül eldugtam a nadrágom zsebébe. Hope megfordult, majd gyors léptekkel elindult az Akadémia felé.
Aznap este Haku kérte, hogy ne edzünk tovább. Helyette elvitt a kantinba, ahol meglepõdve láttam, hogy legalább négyen ülnek. Felismertem Hanakot és Yokot, de a töbieket nem igazán.
-Derek had mutassam be neked a bátyánk Harukit-mondta a fiú, közben átkarolta a barátnõjét.
Az idõsebb iker nem hasonlított a többiekre. Igaz zöld szeme mutatta, hogy van valami rokoni kapcsolat közöttük, de neki szõke haja volt. Ahogy kezet ráztunk, és jobban megnéztem rá jöttem, hogy inkább hasonlít Vanessára, mint Hope-ra. Ekkor eszembe ötlött, hogy Hope a szõke selejtet Nee-channak szólította, mielõtt össze verekedtek volna.
-Nekem nem is köszönsz Bátyó?
Döbbenten fordultam meg. A negyedik ember a húgom volt. Hosszú haját levágatta, és zselé segítségével szanaszét állította. Az ártatlanság az arcáról eltûnt. Helyette merész gondolatokat fedeztem fel rajta.
-Hú Vinni ez meglepõ-mondtam.
-Csak a szer hatása, hogy elkezdte levedleni a gyerek énjét, magyarázta Haku.
Megborzongtam, de nem tudtam mit mondani. A húgom már nem egy tíz éves kislány volt. A szerelmem csak az apja és az igazgató tudja, hogy hova ment.
-Szabad-mondta, miután felhúztam a nadrágom (mert azért letusoltam).
-Jó napot Ookami4-köszönt kedvesen az öreg.
Biccentettem, majd egy egyszerû inget kerestem. A dögcédulám hidegen a bõrömhöz ért, de nem bántam.
-Szeretnélek elküldeni egy küldetésre...
Erre rögtön felkaptam a fejem és felé fordultam.
-Ki a terepre?-kérdeztem, mire bólintott.
-Hogy pontos legyek a volt városodba. A selejtek nagy számban sebesítenek meg ártatlan embereket, majd egy nagyon hasonló szerrel, mint a miénk beoltják õket, hogy több maguk fajtát alkossanak. Azonban ezek az emberek többsége (már akik túl élik) vadabbak és nehezebben kezelhetõk. Viszont nekik is van választásuk.
Elém tartott egy képet. Rögtön felismertem a volt legjobb haverom.
-Mi lett vele?-kérdeztem ilyedten.
-Vanessa megsebesítette, majd beadta neki a szert. Jelen pillanatban küzd a rossz énje a jó ellen. Segítened kell neki, hogy a jó gyõzzön!
-Mikor indulok?-kérdeztem határozottan.
-Ma!-mondta az igazgató, majd a kezembe nyomott egy kulcs csomót.-A harminckettes hangárban vár egy terepjáró. Jó utat. Az igazgatónak van egy levél címezve, azt majd át neki.-mondta és azzal kiment.
Az akadémia sok időmet lefoglalta. Nagyon ritkán találkoztam a húgommal,de őt ezt nem zavarta. Anyáék nem kerestek,bár időnként találkoztam velük.
-Ma este is gyakorolsz?-kérdezte Dan amikor felvetem a gyakorló ruhám.
-Aha az első csoportba akarok tartozni.
-Értem.
Kimentem a házból a sötét erdőbe.
-Késtél Casanova!
Megfordultam. Hope ott állt mögöttem a fánál. Mellé léptem,majd átkaroltam a derekát.
-Imádom,hogy türelmetlen vagy-nevettem,majd megpusziltam a homlokát.
Persze nem volt elég. Sokáig vártam rá,így nem értem be egy homlok puszival. Hope átkarolta a nyakam,jelezve, hogy tudja mire gondolok. Csókban fonódtunk össze. Hope hozzám simult, majd kihúzta magát, hogy kicsit magasabb legyen.
Felemeltem,hogy könnyebb legyen neki, de túl gyorsan mozdultam. Hope felszisszent,majd a nyakához kapott.
-Ne haragudj...
-Semmi baj... Na menjünk.
Megfogtam a kezét, és az akadály pálya széléig el sem engedtem. A pályát enyhe köd fedte le, de ezen már meg sem lepõdtem. Hihetetlen, hogy egy szûk fél év alatt mennyi minden megváltozott rajtam. Kezdjük ott, hogy érzékszerveim kiélesedtek. Hallásom erõsebb lett, ahogy a látásom is. A fájdalmat jobban elbírtam viselni, de ez nem is csoda, ha szinte minden edzésen a közel harc játékkal melegítünk be.
Bár Hope nem tehetett hírtelen mozdulatokat, az öccse remekül tudta helyettesíteni. Megtanultam, hogyan tegyek különbséget a határozott, de gyenge, és a határozott gyengéd rúgások között. Az ikrek között a különbség nagyon is érezhetõ volt.
Míg Hope vissza fogta magát, és úgy rúgott erõset az öccse mindent bele adott, de még így is gyengék voltak a rúgásai. A mostani edzés is hasonlóan telt mint mindegyik az elmúlt héten. Persze megint kikaptam, hogy miért? Egyértelmû. A szemem sarkából a pálya szélén álló lányt figyeltem.
-Megint hova figyelsz Nyafka?-kérdezte Haru miközben felsegített.
-Nem tudom-vallottam be.
-Akkor szed össze magad, mert nem lesz belõled elsõ... A kapitány mit keres itt?-kérdezte értetlenül.
A pálya széle felé néztem, és mire felfogtam, hogy Higurashi kapitány áll Hope mellett Haku már ott is volt. Tisztelgett a saját apjának, majd valamit kérdezett. Oda kocogtam melléjük.
-...de Nee-chan még nincs olyan erõben, hogy megint terepre menjen-mondta épp az öcsike.
-Haku!-szólt Hope, de a testvére nem reagált rá.
-A legutóbbi sérülése nem gyógyult be elégé...
-2H33! Kuslegyen!-mondta a lány mire a testvére behúzta a nyakát, de csöndben maradt.
Ahogy lenéztem a kezére, láttam, hogy azt ökölbe szorítja, de még így is remeg. Hope kihúzta magát, majd az apjához fordult.
-Kötelességem elvállalni ezt a küldetést. Mikor indulok Kapitány?
-Ma este! A részletes eligazítást az igazgató adja át neked. Egy óra múlva legyél kész!-mondta, majd elment.
Hope megvárta míg hallótávolságon kívül ér, majd a nála jóval magasabb öccséhez fordult.
-Nem lesz baj kölyök-mondta, miközben átkarolta a tesóját.-Vigyázz Hanakora és Yokora! Ja és folytasd ennek az újoncnak a kiképzését-mondta és közben rám kacsintott.
Haku átkarolta, majd kicsit késõbb elengedte, mikor a tesója eltolta magától.
-Sziasztok-köszönt.
Kezét nyújtotta Hakunak, majd nekem is. Megráztam a kezét, közben erõtt vettem magamon, hogy ne csókoljam meg. Apró papírdarab csusszant a kezembe, amit észrevétlenül eldugtam a nadrágom zsebébe. Hope megfordult, majd gyors léptekkel elindult az Akadémia felé.
Aznap este Haku kérte, hogy ne edzünk tovább. Helyette elvitt a kantinba, ahol meglepõdve láttam, hogy legalább négyen ülnek. Felismertem Hanakot és Yokot, de a töbieket nem igazán.
-Derek had mutassam be neked a bátyánk Harukit-mondta a fiú, közben átkarolta a barátnõjét.
Az idõsebb iker nem hasonlított a többiekre. Igaz zöld szeme mutatta, hogy van valami rokoni kapcsolat közöttük, de neki szõke haja volt. Ahogy kezet ráztunk, és jobban megnéztem rá jöttem, hogy inkább hasonlít Vanessára, mint Hope-ra. Ekkor eszembe ötlött, hogy Hope a szõke selejtet Nee-channak szólította, mielõtt össze verekedtek volna.
-Nekem nem is köszönsz Bátyó?
Döbbenten fordultam meg. A negyedik ember a húgom volt. Hosszú haját levágatta, és zselé segítségével szanaszét állította. Az ártatlanság az arcáról eltûnt. Helyette merész gondolatokat fedeztem fel rajta.
-Hú Vinni ez meglepõ-mondtam.
-Csak a szer hatása, hogy elkezdte levedleni a gyerek énjét, magyarázta Haku.
Megborzongtam, de nem tudtam mit mondani. A húgom már nem egy tíz éves kislány volt. A szerelmem csak az apja és az igazgató tudja, hogy hova ment.
************************************************************************************************************
Eltelt egy hónap, aztán kettõ is. A nyár vége felé közeledtünk. Az edzéseim egyre jobban kimerítettek, de nem bántam, mert tudtam, hogy erõsebb lettem tõlük. Mielõtt az akadémiára kerültem volna is voltak izmaim, de most szabályosan férfiasabban néztem ki. A hasam már nem lapos volt, hanem kockás, és a karom is erõsebb volt. Éppen a vasárnap reggeli edzésemmel végeztem, mikor az igazgató kopogott be hozánk.-Szabad-mondta, miután felhúztam a nadrágom (mert azért letusoltam).
-Jó napot Ookami4-köszönt kedvesen az öreg.
Biccentettem, majd egy egyszerû inget kerestem. A dögcédulám hidegen a bõrömhöz ért, de nem bántam.
-Szeretnélek elküldeni egy küldetésre...
Erre rögtön felkaptam a fejem és felé fordultam.
-Ki a terepre?-kérdeztem, mire bólintott.
-Hogy pontos legyek a volt városodba. A selejtek nagy számban sebesítenek meg ártatlan embereket, majd egy nagyon hasonló szerrel, mint a miénk beoltják õket, hogy több maguk fajtát alkossanak. Azonban ezek az emberek többsége (már akik túl élik) vadabbak és nehezebben kezelhetõk. Viszont nekik is van választásuk.
Elém tartott egy képet. Rögtön felismertem a volt legjobb haverom.
-Mi lett vele?-kérdeztem ilyedten.
-Vanessa megsebesítette, majd beadta neki a szert. Jelen pillanatban küzd a rossz énje a jó ellen. Segítened kell neki, hogy a jó gyõzzön!
-Mikor indulok?-kérdeztem határozottan.
-Ma!-mondta az igazgató, majd a kezembe nyomott egy kulcs csomót.-A harminckettes hangárban vár egy terepjáró. Jó utat. Az igazgatónak van egy levél címezve, azt majd át neki.-mondta és azzal kiment.
2015. április 15., szerda
17.fejezet Kételyeken túl
Csak néztem magam elé. Fel se fogtam,hogy a húgom ott ül mellettem. A sebeim valaki bekötötte,de ha megvernek se tudom megmondani,hogy ki volt az. Az egyetlen amit tudtam: Hope iránt érzett szerelmem megingott.
Nem tudtam mennyi titka van,és,hogy egyáltalán valaha is megtudom őket. Abban biztos voltam,hogy okkal nem mondta el,hogy a ruhája segítségével férfiként is helyt tud állni. Még is bennem volt,hogy fel adom. Nem akartam már tovább küzdeni érte.
-Bátyó.
Oldalra néztem Vinire. Húgom Hope kórterme felé mutatott,mire megráztam a fejem.
-Szüksége van egy barátra-mondta.
Nem mentem be. Mikor a testvérei megjelentek az orvos megkérdezte, hogy nem mennék e be, de nem tettem.Magam sem tudtam, hogy vágyom e a lány társaságára. Mi az igazság? Az, hogy elárulva éreztem magam.
Emlékeimben éltek a beszélgetések amiket 2H32-val folytattam. Azt hittem, hogy Hope nem fog róla tudomást szerezni,erre kiderül, hogy mindvégig tudott róla.
-Szia Derek.
Gondolataimból kiszakadva néztem fel Danra. A fiú leült mellém, majd ártatlanul nézett rám.
-Nem mentél még be...
-Mint látod.
-Ez fura. Úgy tudtam szereted őt-intett a fejével a kórterem felé.-Mi akadályoz ebben meg?
Nem válaszoltam. Hogy mondhattam volna el, hogy mi bánt?
-Azt hittem tudod, hogy Yuuki RH alakja 2H32. Ezért nem mondtam el neked az élettörténete mesélésekor.
-Honnan kellett volna tudnom?
-Nem volt furcsa, hogy 2H32 mindent tud rólad?
-Azt hittem az iskolai "diáktól" tudja azokat...-elhallgattam, mert sok minden értelmet nyert.
Lesütöttem a szemem és nem mentem be vele. A húgom magához hívta az egyik orvos, majd vissza küldte a szállására. Egyedül maradtam a kételyeimmel.
Valamikor Hope testvérei kijöttek a szobából, majd Dan is. Pillantásunk találkozott. Nem akartam elhinni amit a szemében olvastam ki.
-Feladta?-kérdeztem halkan.
-Úgy néz ki igen. Még legalább két napig bírja, de ha így folytatja, akkor meghall.
-Mit csinál?
-Ahogy a testvérei beszéltek hozzá a gondolatával kikapcsolta az éltetõ karperecét, és nem engedi, hogy vissza kapcsolják...
Megveregette a vállam, majd õ is elment. Össze szedtem minden bátorságom és bementem a szobába. Hope az ágyon feküdt és a szoba ablakán át kinézve figyelt a madarak neszére. Nyakán friss kötés volt, ahogy a karjain is. Bõre holt sápadt volt és láttam rajta, hogy alig van benne élet. Bal karját az ölében fektette. Máskor kéken csillogó karperece, most feketén üres-lett.
-Tényleg fel akarod adni az életet?-kérdeztem halkan.
Lassan felemelte a fejét, majd felém fordult. Mozdulatai elárulták, hogy mindent gyorsan szeretne csinálni, de nem tudja megtenni. Szemei kérleltek, hogy mennek közelebb hozzá.
-Miért akarsz meghalni? A testvéreid és a Võlegényed is aggódik miattad...
-És te?-hangja nagyon gyenge volt és erõtlen.
-Az lényegtelen, hogy én mit gondolok...
Elfordítottam a fejem, hogy ne nézzek rá.
-Akkor igen... Tényleg fel akarom adni az életet... Haragszol rám igaz?-felnéztem rá.
A mindig kemény tekintett, most könnyesen csillogott. Lehunyta a szemét, majd fejét a plafon felé fordította. Ahogy néztem rájöttem, hogy 2H32 igazából a lelke sérülését hivatott elrejteni.
Oda léptem az ágya mellé, majd megfogtam a bal kezét.
-Tényleg számít, hogy mit gondolok igaz?-kérdeztem, mikor felém fordult.
-Igen-súgta.
Abban a pillanatban ahogy harmadjára aznap megláttam könnyes szemeit tudtam, hogy nekem mellette a helyem.
-Ez az én véleményem.
Közelebb hajoltam hozzá, és óvatosan megcsókoltam. Életemben másodjára csókoltam meg, de a szívem megint örült iramban kezdett el verni. Egy pillanatra a szemhéjam alatt láttam, hogy valami felvillan, de tovább csókoltam a lányt. Hagytam had érezze meg, amit iránta érzek.
-Melegebb a kezed-mondtam, mikor elváltak ajkaink.
Hope halványan elmosolyodott, majd kicsit felém tolta állát. Halkan felnevettem, majd újra megcsókoltam. Éreztem, hogy bõre megint normális hõmérsékletû lesz, ebbõl tudtam, hogy vissza kapcsolta a karperecét.
Nem tudtam mennyi titka van,és,hogy egyáltalán valaha is megtudom őket. Abban biztos voltam,hogy okkal nem mondta el,hogy a ruhája segítségével férfiként is helyt tud állni. Még is bennem volt,hogy fel adom. Nem akartam már tovább küzdeni érte.
-Bátyó.
Oldalra néztem Vinire. Húgom Hope kórterme felé mutatott,mire megráztam a fejem.
-Szüksége van egy barátra-mondta.
Nem mentem be. Mikor a testvérei megjelentek az orvos megkérdezte, hogy nem mennék e be, de nem tettem.Magam sem tudtam, hogy vágyom e a lány társaságára. Mi az igazság? Az, hogy elárulva éreztem magam.
Emlékeimben éltek a beszélgetések amiket 2H32-val folytattam. Azt hittem, hogy Hope nem fog róla tudomást szerezni,erre kiderül, hogy mindvégig tudott róla.
-Szia Derek.
Gondolataimból kiszakadva néztem fel Danra. A fiú leült mellém, majd ártatlanul nézett rám.
-Nem mentél még be...
-Mint látod.
-Ez fura. Úgy tudtam szereted őt-intett a fejével a kórterem felé.-Mi akadályoz ebben meg?
Nem válaszoltam. Hogy mondhattam volna el, hogy mi bánt?
-Azt hittem tudod, hogy Yuuki RH alakja 2H32. Ezért nem mondtam el neked az élettörténete mesélésekor.
-Honnan kellett volna tudnom?
-Nem volt furcsa, hogy 2H32 mindent tud rólad?
-Azt hittem az iskolai "diáktól" tudja azokat...-elhallgattam, mert sok minden értelmet nyert.
Lesütöttem a szemem és nem mentem be vele. A húgom magához hívta az egyik orvos, majd vissza küldte a szállására. Egyedül maradtam a kételyeimmel.
Valamikor Hope testvérei kijöttek a szobából, majd Dan is. Pillantásunk találkozott. Nem akartam elhinni amit a szemében olvastam ki.
-Feladta?-kérdeztem halkan.
-Úgy néz ki igen. Még legalább két napig bírja, de ha így folytatja, akkor meghall.
-Mit csinál?
-Ahogy a testvérei beszéltek hozzá a gondolatával kikapcsolta az éltetõ karperecét, és nem engedi, hogy vissza kapcsolják...
Megveregette a vállam, majd õ is elment. Össze szedtem minden bátorságom és bementem a szobába. Hope az ágyon feküdt és a szoba ablakán át kinézve figyelt a madarak neszére. Nyakán friss kötés volt, ahogy a karjain is. Bõre holt sápadt volt és láttam rajta, hogy alig van benne élet. Bal karját az ölében fektette. Máskor kéken csillogó karperece, most feketén üres-lett.
-Tényleg fel akarod adni az életet?-kérdeztem halkan.
Lassan felemelte a fejét, majd felém fordult. Mozdulatai elárulták, hogy mindent gyorsan szeretne csinálni, de nem tudja megtenni. Szemei kérleltek, hogy mennek közelebb hozzá.
-Miért akarsz meghalni? A testvéreid és a Võlegényed is aggódik miattad...
-És te?-hangja nagyon gyenge volt és erõtlen.
-Az lényegtelen, hogy én mit gondolok...
Elfordítottam a fejem, hogy ne nézzek rá.
-Akkor igen... Tényleg fel akarom adni az életet... Haragszol rám igaz?-felnéztem rá.
A mindig kemény tekintett, most könnyesen csillogott. Lehunyta a szemét, majd fejét a plafon felé fordította. Ahogy néztem rájöttem, hogy 2H32 igazából a lelke sérülését hivatott elrejteni.
Oda léptem az ágya mellé, majd megfogtam a bal kezét.
-Tényleg számít, hogy mit gondolok igaz?-kérdeztem, mikor felém fordult.
-Igen-súgta.
Abban a pillanatban ahogy harmadjára aznap megláttam könnyes szemeit tudtam, hogy nekem mellette a helyem.
-Ez az én véleményem.
Közelebb hajoltam hozzá, és óvatosan megcsókoltam. Életemben másodjára csókoltam meg, de a szívem megint örült iramban kezdett el verni. Egy pillanatra a szemhéjam alatt láttam, hogy valami felvillan, de tovább csókoltam a lányt. Hagytam had érezze meg, amit iránta érzek.
-Melegebb a kezed-mondtam, mikor elváltak ajkaink.
Hope halványan elmosolyodott, majd kicsit felém tolta állát. Halkan felnevettem, majd újra megcsókoltam. Éreztem, hogy bõre megint normális hõmérsékletû lesz, ebbõl tudtam, hogy vissza kapcsolta a karperecét.
(Folytassam?)
2015. április 13., hétfő
16.fejezet Az álarc mögött 2/2
Hope és az ismeretlen selejt rögtön tüzet nyitott egymásra. Mikor kifogytak a használható fegyverekből jött a közel harc. Hihetetlen, hogy menyi erõ volt bennük. Nem tudtam teljesen rájuk figyelni, mert Dannal ketten sem voltunk elegek, ahhoz, hogy egy selejtet vissza verjünk.
Valami történhetett, mert kis idõ múlva a férfi akivel Hope harcolt örvendve kiáltott fel. A következõ pillanatban 2H32 csapódott be elõttünk a földbe. A férfi feltápászkodott, majd rögtön leszúrta a mi ellenfelünk egy tõrrel.
-Na eggyel kevesebb hülye-mondta kajánul.
A két férfi megint össze csapott, mi meg új ellenfél lévén folytattuk a harcunkat. Az akadémia egy felfordult csatatér lett pillanatok alatt. Legalább három sebbõl vérzett a karom, de az adrenalin miatt meg se éreztem. Kiabálások és fegyverek hangja töltötte be a környéket.
-Derek mögötted!-hallottam 2H32 kiáltását.
Gondolkodás nélkül pördültem és rúgtam egyszerre. Forgó rúgásom eredménye egy törött nyakú selejt lett, aki holtan esett össze. Õ volt életem elsõ halottja. Az udnor fogott el, de nem volt idõm végig gondolni a tettem következményét. Most az egész iskoláért harcoltunk. Elég volt arra gondolnom, hogy legalább két személy van akiket meg akarok védeni, így rögtön tudtam kezelni a gyilkolás gondolatát.
-Látom van értelme, hogy Yuuki a mestered. Szép rúgás volt-mondta Dan.
-Nem vagyok rá büszke...
-Nehéz az elsõ eset. Még van választásod...-egy pillanatra elhajólt, míg az egyik ellenfelét leszúrta, majd folytatta-Vagy elmész vállalva, hogy mindig figyelni fognak, hogy senkinek nem mondod el a történteket, vagy elteszed a megfelelõ helyre és folytatod.
-Kösz ezzel sokat segítettél.
A harc tovább folytatódott. Nem láttam Hopeot és ez egyre idegesebbé tett. Tudtam, hogy nem szabad, hogy elterelje a figyelmem a lány hiánya, de nem tudtam másra koncentrálni. Az a tény, is zavart, hogy 2H32 egyre több sebbõl vérzett. Ellenfele elkapta a nyakát, és egy kést döfött a maszkja alá.
Egykori testõröm lemerevedett, majd a földre rogyott. Ellenfele felkiáltott, mire az összes selejt vissza vonulót fújt.
-32!-kiáltottam és oda rohantam hozzá.
A nyakán lévõ sebre szorítottam a kezem, közben orvosért kiáltottam.
-Tarts ki pajtás! Nem hagyom, hogy meghalj-mondtam.
Megjött az orvosok csoportja.
-Figyelj tartsd ott a kezed! Mi felrakjuk a hordágyra, de te csak szórísd akkor is amikor elindulunk-mondta az orvos.
Úgy tettem. Bár nehéz volt úgy futni, hogy elszorítom a sebet, de nem hagyhattam, hogy meghaljon. A kórterembe érve az orvos kötszert keresett, majd a fiú tarkójára csúsztatta a kezét.
-Ez az átkozott ruha!. Alig kap benne levegõt. Miért nem cserélték még le az egyenruháját?-kérdezte, de választ nem várt.
2H32 erõtlenül megfogta a karom. Tekintete könnyes volt. Azt hittem elsírja magát, de nem tudtam, hogy miért, egészen addig míg az orvos meg nem találta amit keresett. Halk kattanás hallatszott, majd a ruha meglazult.
Meglepõdve láttam, hogy semmivé foszlik a karperecben, mely egy farkas mancs forma volt. Ahogy néztem elgondolkoztam azon, hogy hol láttam már ezt a karperecet. Vissza néztem 2H32 arcára, és kis híján felkiáltottam. A maszk takarása nélkül egy elkínzott, de szinte élettelen arc feküdt. Láttam, hogy fájdalmai vannak, még is a homlokát a kezemhez nyomta.
2H32 haldoklott, és vele együtt Hope is. A lány volt 2H32.
Valami történhetett, mert kis idõ múlva a férfi akivel Hope harcolt örvendve kiáltott fel. A következõ pillanatban 2H32 csapódott be elõttünk a földbe. A férfi feltápászkodott, majd rögtön leszúrta a mi ellenfelünk egy tõrrel.
-Na eggyel kevesebb hülye-mondta kajánul.
A két férfi megint össze csapott, mi meg új ellenfél lévén folytattuk a harcunkat. Az akadémia egy felfordult csatatér lett pillanatok alatt. Legalább három sebbõl vérzett a karom, de az adrenalin miatt meg se éreztem. Kiabálások és fegyverek hangja töltötte be a környéket.
-Derek mögötted!-hallottam 2H32 kiáltását.
Gondolkodás nélkül pördültem és rúgtam egyszerre. Forgó rúgásom eredménye egy törött nyakú selejt lett, aki holtan esett össze. Õ volt életem elsõ halottja. Az udnor fogott el, de nem volt idõm végig gondolni a tettem következményét. Most az egész iskoláért harcoltunk. Elég volt arra gondolnom, hogy legalább két személy van akiket meg akarok védeni, így rögtön tudtam kezelni a gyilkolás gondolatát.
-Látom van értelme, hogy Yuuki a mestered. Szép rúgás volt-mondta Dan.
-Nem vagyok rá büszke...
-Nehéz az elsõ eset. Még van választásod...-egy pillanatra elhajólt, míg az egyik ellenfelét leszúrta, majd folytatta-Vagy elmész vállalva, hogy mindig figyelni fognak, hogy senkinek nem mondod el a történteket, vagy elteszed a megfelelõ helyre és folytatod.
-Kösz ezzel sokat segítettél.
A harc tovább folytatódott. Nem láttam Hopeot és ez egyre idegesebbé tett. Tudtam, hogy nem szabad, hogy elterelje a figyelmem a lány hiánya, de nem tudtam másra koncentrálni. Az a tény, is zavart, hogy 2H32 egyre több sebbõl vérzett. Ellenfele elkapta a nyakát, és egy kést döfött a maszkja alá.
Egykori testõröm lemerevedett, majd a földre rogyott. Ellenfele felkiáltott, mire az összes selejt vissza vonulót fújt.
-32!-kiáltottam és oda rohantam hozzá.
A nyakán lévõ sebre szorítottam a kezem, közben orvosért kiáltottam.
-Tarts ki pajtás! Nem hagyom, hogy meghalj-mondtam.
Megjött az orvosok csoportja.
-Figyelj tartsd ott a kezed! Mi felrakjuk a hordágyra, de te csak szórísd akkor is amikor elindulunk-mondta az orvos.
Úgy tettem. Bár nehéz volt úgy futni, hogy elszorítom a sebet, de nem hagyhattam, hogy meghaljon. A kórterembe érve az orvos kötszert keresett, majd a fiú tarkójára csúsztatta a kezét.
-Ez az átkozott ruha!. Alig kap benne levegõt. Miért nem cserélték még le az egyenruháját?-kérdezte, de választ nem várt.
2H32 erõtlenül megfogta a karom. Tekintete könnyes volt. Azt hittem elsírja magát, de nem tudtam, hogy miért, egészen addig míg az orvos meg nem találta amit keresett. Halk kattanás hallatszott, majd a ruha meglazult.
Meglepõdve láttam, hogy semmivé foszlik a karperecben, mely egy farkas mancs forma volt. Ahogy néztem elgondolkoztam azon, hogy hol láttam már ezt a karperecet. Vissza néztem 2H32 arcára, és kis híján felkiáltottam. A maszk takarása nélkül egy elkínzott, de szinte élettelen arc feküdt. Láttam, hogy fájdalmai vannak, még is a homlokát a kezemhez nyomta.
2H32 haldoklott, és vele együtt Hope is. A lány volt 2H32.
(folytassam?)
2015. április 11., szombat
15.fejezet Az álarc mögött 1/2
Idegesen néztem a vizsga eredményeimet. Kelan mellettem állt és a nyakát nyújtogatta.
-Bakker te mázlista. Már a harmadik csoportban vagy?-kérdezte izgatottan.
-Ezek szerint... Na menjünk kajálni.
Az ebédlőben mindenki a vizsgája eredményéről beszélt. Alig volt egy kis zug ahol leülhettünk volna. Nem kell mondanom, hogy Kelan is csak az eredményéről beszélt. Nekem az agyam másfele járt, így nem vettem észre időben, hogy Dan közeledik felénk.
-Sziasztok leülhetek ide?-kérdezte.
Nem tudom, hogy mi volt az ami végül igent mondtam. A fiú az asztal szélén ült le, és alig evett valamit.
-Hé jól vagy? Már egy ideje a szobában sem szólalsz meg-mondtam.
-Volt már,úgy, hogy későn jöttél rá, hogy mit is tettél? nos é g vagyok vele. Elrontottam az életem,és már nem tudom vissza csinálni. Ez van akit igazán szerettem,soha nem szeretett. Legalább olyan valakit szeret akire felnézek-mondta, majd haloványan elmosolyodott.
Tovább nem folytathatta,mert megszólalt az ebédlő riasztója. Mindenki felkapta a fejét, de senki nem mert mozdulni. Váratlanul kivágódott a folyosó felőli ajtó és a rohanó Hope és testvérei futottak be rajta. Dan azonnal megmozdult és szalad hozzájuk.
-Mi a baj?-kérdezte aggódva.
-A drága Blackiborgok megint támadást intéznek a suli ellen... Mire vártok nem halljátok a jelzést?-kérdezte idegesen.
Szinte mindenki megindult a kiáltására. Valamiért Hope mellett akartam maradni, így utána szaladtam. Kelan mellettem rohant.
-Hope!-kiáltottam utána.
A lány megfordult, és bevárt minket.
-Mekkora a veszély?-kérdezte Kelan.
-Láttad már mire vagyok képes igaz?-kérdezte tőlem,mire bólintottam.-Képzeld azt hússzor erősebben és rossz szándékkal.
-Az gáz. Ránk számíthattok-mondtam.
-Maradjatok mellettem-mondta.
Megveregette a vállam. Érintése nyomán eltökéltség költözött belém, hogy mellette a helyem. Nem is tágítottam mellőle,miközben az udvaron egyre nagyobb lett a káosz. Minden tanár fegyvert osztott a diákoknak,és a katonáknak.
-Derek,Yuuki! Hasra!
Még el se fogtam, hogy Dan nekünk kiállt, már le is rántott minket a földre. Közvetlenül mögöttünk rakéta csapódott be. Levegőért kaptam, és ekkor tudatosult bennem, hogy a nyugodt hétköznapi életem végleg eltűnt. Nem volt időm felfogni, hogy mi lett belőlem ahogy az akadémiába léptem.
Hope már talpon volt,így nekem is ott kellett lennem mellette. Lila szemű férfiak tolongtak be a kapun.
-Hanter!-kiáltotta Hope, miközben megállt a vezetőjük előtt.
-Már megint te vagy az?-kérdezte a férfi.
-Ha nem tetszik valami akkor csak szólj!
Hope kezében egy fegyver jelent meg a semmiből. A lány kibiztosította, majd célzott.
-Nekem nem te kellesz. Hol van 2H32!
-Oh itt van ő is-mondta.
-Bakker te mázlista. Már a harmadik csoportban vagy?-kérdezte izgatottan.
-Ezek szerint... Na menjünk kajálni.
Az ebédlőben mindenki a vizsgája eredményéről beszélt. Alig volt egy kis zug ahol leülhettünk volna. Nem kell mondanom, hogy Kelan is csak az eredményéről beszélt. Nekem az agyam másfele járt, így nem vettem észre időben, hogy Dan közeledik felénk.
-Sziasztok leülhetek ide?-kérdezte.
Nem tudom, hogy mi volt az ami végül igent mondtam. A fiú az asztal szélén ült le, és alig evett valamit.
-Hé jól vagy? Már egy ideje a szobában sem szólalsz meg-mondtam.
-Volt már,úgy, hogy későn jöttél rá, hogy mit is tettél? nos é g vagyok vele. Elrontottam az életem,és már nem tudom vissza csinálni. Ez van akit igazán szerettem,soha nem szeretett. Legalább olyan valakit szeret akire felnézek-mondta, majd haloványan elmosolyodott.
Tovább nem folytathatta,mert megszólalt az ebédlő riasztója. Mindenki felkapta a fejét, de senki nem mert mozdulni. Váratlanul kivágódott a folyosó felőli ajtó és a rohanó Hope és testvérei futottak be rajta. Dan azonnal megmozdult és szalad hozzájuk.
-Mi a baj?-kérdezte aggódva.
-A drága Blackiborgok megint támadást intéznek a suli ellen... Mire vártok nem halljátok a jelzést?-kérdezte idegesen.
Szinte mindenki megindult a kiáltására. Valamiért Hope mellett akartam maradni, így utána szaladtam. Kelan mellettem rohant.
-Hope!-kiáltottam utána.
A lány megfordult, és bevárt minket.
-Mekkora a veszély?-kérdezte Kelan.
-Láttad már mire vagyok képes igaz?-kérdezte tőlem,mire bólintottam.-Képzeld azt hússzor erősebben és rossz szándékkal.
-Az gáz. Ránk számíthattok-mondtam.
-Maradjatok mellettem-mondta.
Megveregette a vállam. Érintése nyomán eltökéltség költözött belém, hogy mellette a helyem. Nem is tágítottam mellőle,miközben az udvaron egyre nagyobb lett a káosz. Minden tanár fegyvert osztott a diákoknak,és a katonáknak.
-Derek,Yuuki! Hasra!
Még el se fogtam, hogy Dan nekünk kiállt, már le is rántott minket a földre. Közvetlenül mögöttünk rakéta csapódott be. Levegőért kaptam, és ekkor tudatosult bennem, hogy a nyugodt hétköznapi életem végleg eltűnt. Nem volt időm felfogni, hogy mi lett belőlem ahogy az akadémiába léptem.
Hope már talpon volt,így nekem is ott kellett lennem mellette. Lila szemű férfiak tolongtak be a kapun.
-Hanter!-kiáltotta Hope, miközben megállt a vezetőjük előtt.
-Már megint te vagy az?-kérdezte a férfi.
-Ha nem tetszik valami akkor csak szólj!
Hope kezében egy fegyver jelent meg a semmiből. A lány kibiztosította, majd célzott.
-Nekem nem te kellesz. Hol van 2H32!
-Oh itt van ő is-mondta.
2015. március 30., hétfő
14.fejezet Fura
Minden tagom sajgott, ahogy próbálta fel állni. Az elmúlt egy hétben megtanultam, hogy ha nem vagyok elég fürge egy alig százhatvan centis lány is simán a földre terít egy rúgásával.
Hozzá kell tetten, hogy rendesen tele voltam kék zöld foltokkal, mivel Hope egy elég komoly acélbetétessel rugdalt. Soha nem szalasztott el egy alkalmat se amikor nem figyeltem. Érzetem, hogy nagyon vissza fogja magát, de őszintén nem is igazán akartam tudni, milyen , mikor nagyon durva.
-Megint nem figyeltél-mondta halkan.
-Észre vettem... Ma volt az első felmérésem...-lihegtem.
-Tudom. A tanárok a négyes csoportba raktak, ami nem rossz egy hét alatt-mondta.
Hat csoport volt. Minél nagyobb volt a szám annál gyengébb voltál. Mindnek mások voltak az osztályozásai amik befolyásolták, hogy később melyik osztagba osztottak be.
-A legtöbben a kettes csoportba megragadnak. Remélem, te az egyesbe is be kerülsz-mondta, majd megint rúgott.
Kitértem előle, de nem figyeltem hova lépek. Megcsúsztam egy apró kavicson, mire hátra vágódtam. Ez nem is volt gond, csak közben kirúgtam Hope lábát. A lány is el esett, de a fejem mellett megtámaszkodott a két kezével, a lábaival, meg a combjaim mellett. Tökéletes fekvőtámasz helyzetbe érkezett. Testünk egyetlen porcikája nem érintkezett, még is éreztem a testéből áradó meleg, és az enyhe cseresznye illatot mit a tusfürdője hagyott.
-Mondtam, már, hogy béna vagy?-kérdezte.
-Aham napjában háromszor legalább megkapom-mondtam zavartan.
-Mi az első fejezet lényege?-kérdezte váratlanul.
Mindig ezt csinálta. Találom szerűen belekérdezett az egész éves anyagba amit az osztályfőnökömtől kaptam, hogy tesztelje mit tudok.
-Ne hagyd elterelni a figyelmed-mondtam.
-És gyakoroltad már?-kérdezte.
-Folyton azt csinálom, mikor tanulok, mert Dan hirtelen nagyon nagy hangú lett.
-Értem és úgy gondolod, hogy nincs ami elterelje a figyelmed tanulás közben?-kérdezte.
-Ilyen nem mondtam...
Hope lassan kicsit beljebb hajlította a kezét, így közelebb került apró teste az enyémhez.
-Hirtelen nagyon zavarba jöttél-mondta.
-Hé tudod, hogy mit érzek irántad tehát nem meglepő ha a közelséged ilyen hatással van rám....
-Hagyod magad elterelni-mondta, majd gyors lendülettel eltolta magát felőlem, és azzal a lendülettel a hasamra fordított.
Kezeim szorosan a hátamra fordított, és az egyik lábával a csuklóimra térdelt.
-Ha én eltudom vonni a figyelmed az ellenfeled is kihasználja a gyengeséged-súgta a fülembe veszedelmesen.
Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy ebből a helyzetből csak rosszabbul fogok kijönni.
-Látom dúl a love köztetek, de azért ezt ne ennyire nyilvánosan csináljátok-hallottam Dan hangját, mire a lány eltűnt felőlem.
Feltápászkodtam, majd felnéztem a fiúra. Rögtön kiszúrtam, hogy egy hosszú nyakú felső van rajta pedig meleg volt ahhoz.
-Mit akarsz?-hallottam a kérdését.
-Csak erre jártam, és gondoltam szólok, hogy bár utálsz attól még nem kell mással kavarnod-mondta.-Na csá én mentem.
-Micsoda egy görény-mondtam.
Hope felé fordultam, aki nekem háttal állt. Keze ökölben volt, ami körül enyhe kék fény vibrált. A következő pillanatban Hope keze megmozdult, majd fülsértő reccsenés kíséretében a közeli fába csapódott. A fa törzsén hatalmas behorpadás keletkezett.
Döbbenten a lányra néztem. Hope keze vészesen remegett. Ki be nyitotta a tenyerét, közben az ujjai folyamatosan recsegtek-ropogtak.
A következõ pillanatban a másik keze csapott le a fára, majd újra a jobb. Folyamatosan ütötte a fa törzsét, és nem érdekelte, hogy a keze már vérzik.
-Hope! Állj le!-mondtam, és megpróbáltam leállítani.
-Ne érj hozzám!-mondta.
Kirántotta a kezét az enyémbõl, majd megint lecsapott a fára.
-Nem a fa tehet róla, hogy Dan egy tuskó. Hallod állj le!
Megragadtam a kezét, majd össze szorítottam a csuklóit. A mancs alakú karperece csatja megroppant, mire rögtön nem vergődött tovább.
-Elengedlek, ha meg ígéred, hogy nyugton maradsz-mondtam.
Biccentett, mire elengedtem a csuklóit. Finoman a kezembe vettem a kézfejét, majd elõkerestem egy zsebkendõt a zsebembõl. Figyelve, hogy ne okozzak neki fájdalmat letöröltem a vért a bõrérõl.
-Bocsi ha fáj-mondtam halkan.
-Nem érzem-válaszolta.
Felemeltem a tekintetem, hogy a szemébe nézzek, de õ másfele figyelt.
-A szerben ami életben tart minket, fájdalom csillapító van. Nem érzünk fájdalmat, csak enyhe szúrást-magyarázta.
-Akkor a húgom s érezné meg ezt?-kíváncsiskodtam.
-Nem... Ne hagyd, hogy olyan legyen mint én-mondta, majd magamra hagyott.
A következõ napokban nem láttam az osztályban, és edzeni, de hívott el magával. Ami azonban feltûnt, hogy Dan egyre idegesebb.
-Áhh ebbe beleõrülök!-fakadt ki az egyik nap tanulás közben.
Nem kérdeztem, hogy mi baja hiszen nem rám tartozott, de amit ez után tett az meglepett. Kivette a füzetét a kezembõl és maga kezdte el csinálni a háziját.
-Még nem telt le az egyhónap-mondtam felé fordulva.
-Eleget szívattalak már-mondta halkan.
Hozzá kell tetten, hogy rendesen tele voltam kék zöld foltokkal, mivel Hope egy elég komoly acélbetétessel rugdalt. Soha nem szalasztott el egy alkalmat se amikor nem figyeltem. Érzetem, hogy nagyon vissza fogja magát, de őszintén nem is igazán akartam tudni, milyen , mikor nagyon durva.
-Megint nem figyeltél-mondta halkan.
-Észre vettem... Ma volt az első felmérésem...-lihegtem.
-Tudom. A tanárok a négyes csoportba raktak, ami nem rossz egy hét alatt-mondta.
Hat csoport volt. Minél nagyobb volt a szám annál gyengébb voltál. Mindnek mások voltak az osztályozásai amik befolyásolták, hogy később melyik osztagba osztottak be.
-A legtöbben a kettes csoportba megragadnak. Remélem, te az egyesbe is be kerülsz-mondta, majd megint rúgott.
Kitértem előle, de nem figyeltem hova lépek. Megcsúsztam egy apró kavicson, mire hátra vágódtam. Ez nem is volt gond, csak közben kirúgtam Hope lábát. A lány is el esett, de a fejem mellett megtámaszkodott a két kezével, a lábaival, meg a combjaim mellett. Tökéletes fekvőtámasz helyzetbe érkezett. Testünk egyetlen porcikája nem érintkezett, még is éreztem a testéből áradó meleg, és az enyhe cseresznye illatot mit a tusfürdője hagyott.
-Mondtam, már, hogy béna vagy?-kérdezte.
-Aham napjában háromszor legalább megkapom-mondtam zavartan.
-Mi az első fejezet lényege?-kérdezte váratlanul.
Mindig ezt csinálta. Találom szerűen belekérdezett az egész éves anyagba amit az osztályfőnökömtől kaptam, hogy tesztelje mit tudok.
-Ne hagyd elterelni a figyelmed-mondtam.
-És gyakoroltad már?-kérdezte.
-Folyton azt csinálom, mikor tanulok, mert Dan hirtelen nagyon nagy hangú lett.
-Értem és úgy gondolod, hogy nincs ami elterelje a figyelmed tanulás közben?-kérdezte.
-Ilyen nem mondtam...
Hope lassan kicsit beljebb hajlította a kezét, így közelebb került apró teste az enyémhez.
-Hirtelen nagyon zavarba jöttél-mondta.
-Hé tudod, hogy mit érzek irántad tehát nem meglepő ha a közelséged ilyen hatással van rám....
-Hagyod magad elterelni-mondta, majd gyors lendülettel eltolta magát felőlem, és azzal a lendülettel a hasamra fordított.
Kezeim szorosan a hátamra fordított, és az egyik lábával a csuklóimra térdelt.
-Ha én eltudom vonni a figyelmed az ellenfeled is kihasználja a gyengeséged-súgta a fülembe veszedelmesen.
Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy ebből a helyzetből csak rosszabbul fogok kijönni.
-Látom dúl a love köztetek, de azért ezt ne ennyire nyilvánosan csináljátok-hallottam Dan hangját, mire a lány eltűnt felőlem.
Feltápászkodtam, majd felnéztem a fiúra. Rögtön kiszúrtam, hogy egy hosszú nyakú felső van rajta pedig meleg volt ahhoz.
-Mit akarsz?-hallottam a kérdését.
-Csak erre jártam, és gondoltam szólok, hogy bár utálsz attól még nem kell mással kavarnod-mondta.-Na csá én mentem.
-Micsoda egy görény-mondtam.
Hope felé fordultam, aki nekem háttal állt. Keze ökölben volt, ami körül enyhe kék fény vibrált. A következő pillanatban Hope keze megmozdult, majd fülsértő reccsenés kíséretében a közeli fába csapódott. A fa törzsén hatalmas behorpadás keletkezett.
Döbbenten a lányra néztem. Hope keze vészesen remegett. Ki be nyitotta a tenyerét, közben az ujjai folyamatosan recsegtek-ropogtak.
A következõ pillanatban a másik keze csapott le a fára, majd újra a jobb. Folyamatosan ütötte a fa törzsét, és nem érdekelte, hogy a keze már vérzik.
-Hope! Állj le!-mondtam, és megpróbáltam leállítani.
-Ne érj hozzám!-mondta.
Kirántotta a kezét az enyémbõl, majd megint lecsapott a fára.
-Nem a fa tehet róla, hogy Dan egy tuskó. Hallod állj le!
Megragadtam a kezét, majd össze szorítottam a csuklóit. A mancs alakú karperece csatja megroppant, mire rögtön nem vergődött tovább.
-Elengedlek, ha meg ígéred, hogy nyugton maradsz-mondtam.
Biccentett, mire elengedtem a csuklóit. Finoman a kezembe vettem a kézfejét, majd elõkerestem egy zsebkendõt a zsebembõl. Figyelve, hogy ne okozzak neki fájdalmat letöröltem a vért a bõrérõl.
-Bocsi ha fáj-mondtam halkan.
-Nem érzem-válaszolta.
Felemeltem a tekintetem, hogy a szemébe nézzek, de õ másfele figyelt.
-A szerben ami életben tart minket, fájdalom csillapító van. Nem érzünk fájdalmat, csak enyhe szúrást-magyarázta.
-Akkor a húgom s érezné meg ezt?-kíváncsiskodtam.
-Nem... Ne hagyd, hogy olyan legyen mint én-mondta, majd magamra hagyott.
A következõ napokban nem láttam az osztályban, és edzeni, de hívott el magával. Ami azonban feltûnt, hogy Dan egyre idegesebb.
-Áhh ebbe beleõrülök!-fakadt ki az egyik nap tanulás közben.
Nem kérdeztem, hogy mi baja hiszen nem rám tartozott, de amit ez után tett az meglepett. Kivette a füzetét a kezembõl és maga kezdte el csinálni a háziját.
-Még nem telt le az egyhónap-mondtam felé fordulva.
-Eleget szívattalak már-mondta halkan.
2015. március 25., szerda
13.fejezet Élettörténet vs valós tények
Hirtelen minden értelmet nyert. Hope volt az iskolában az a diák akinek rám kellett figyelnie. Ő már akkor is figyelemmel kísért, mikor a társai még a közelben sem voltak.
Idegesen és még jobban összetörve mentem keresztül a falun. A kis házba érve ledobtam a táskám, majd csináltam egy jó erős kávét magamnak.
-Kicsit idegesnek tűnsz-jelent meg váratlanul mögöttem Dan.
Lazán az ajtó keretnek támaszkodott, közben nadrágja zsebében tartotta a kezeit. Acélszürke szeme lesajnálóan nézett rám.
-Az is vagyok. Akarsz valamit?
-Aham. Elmesélhettem neked a lány történetét, ha érdekel, persze annak ára van-megvárta míg kérdőn felvontam a szemöldököm, majd folytatta.-Egy hónapig kéne csinálni a házim, ha elmondom Yuuki élet történetét.
Rendesen belezsarolt ebbe, de a fenébe is. Tudta, hogy mit akarok így könnyű dolga volt. Bólintottam, majd egy huzamra megittam a kávém, és csak utána követtem a nappaliba. Ő kényelmesen elterült a kanapén, én meg a fotelba ültem.
-Mint gondolom már tudod, hogy Yuuki is a a Kiborg Program egyik sikeres alanya. Na de nem mindig volt ez így. Dőlj hátra és figyelj-mondta.
-A Higurashik már legalább száz éve a projekt vezetői voltak, mikor ők megszülettek. Abban az évben sajnos rengeteg kiszabadult selejt tért vissza, hogy a teljes létesítményt elpusztítsák. Már nem indult jól a testvérek sorsa. Legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy a korábban átváltoztatott fivérük pont rájuk akart szemet vetni. Igen volt egy bátyjuk is-mondta meglepett arcomat látva.-Az anyjuk belehalt a szülésbe, mivel a legidősebb kivételével mind keresztbe fordulva volt a méhben. Szegény Ayame teljesen kimert és feladta a szervezete. Higurashi kapitánynak szembe kellett nézni a selejtekkel, és közben nevelni kellett négy félárva gyermekét. Elhiheted, hogy nem volt kellemes élmény.
A négy gyerek már háborúban nőt fel, bár úgy tűnt három év alatt végre sikerült megteremteni az életükhöz tartozó békét. Ez sajnos látszat volt. Yuukit hatéves korukban megtámadták, és halálos sebet kapott. A kapitány vonakodva adta meg neki a szérumot, melyet a húgod is kapott. Gondolhatod, hogy mennyire nehéz volt neki ez a döntés hiszen egy gyermeke nem reagált jól rá, és gyilkoló gép lett belőle.
Yuuki jól reagált a szérumra. Egy évvel később a testvérei is halálos sebet kaptak, így nagyobb bizalommal, de ők is megkapták a szérumot. Yuuki már egy éve kapta a kiképzést, amikor vissza helyezték a testvérei képzésére egy szinttel lejjebb.
Ez vissza fogta az amúgy egyre nagyobb erejét, majd megtörte az amúgy is sérült lelkét. Egy a program résztvevőjének az a veszte ha ereje kontrollálva van, főleg ha amúgy nagyon visszafogottan él vele. Higurashi kapitány a saját bőrén tapasztalta meg, hogy mit tesz ez az átváltoztatott egyénnel.
Hope csendesebb lett mint a testvérei vissza húzódó, és szinte teljesen érzéketlenné vált. A képzést mikor engedték neki teljes erejével csinálta, és gyakran előfordult, éjfélig is fenn volt, csak, hogy valamelyik mesterrel edzhessen. Tív volt mikor eljegyeztek vele, aminek egyikőnk se örült igazán, főleg nem ő. Hat évvel idősebb lévén nekem se tetszett, hogy egy kislánnyal kell majd házasságot kötnöm.
Tizennégy évesen kapta meg az első feladatát. Ijesztő, hogy mind a mai napig milyen higgadtan kezelte a feladatott. Semmi érzelem nem tűnt ki rajta majd négy évig. Tökéletesen játszotta a szerepét.
-Szerepét?-vágtam közbe.
-Igen a szerepét. Minta japán diákot kellett játszania, aki ártatlan. Ezt sikerült is elérnie különben nem lennél most bele zúgva. Gondolom mikor a szemed előtt verte meg Vanessát nagyon meglepődtél.
-Hát igen teljesen más volt akkor.
-Akkor pattant el nála az álca nyomása. Mikor haza ment rendszeresen csak ült utána és nézett maga elé, de persze érthető is. Én se könnyítem meg a dolgát-vonta meg a vállát, majd a tarkójára fonta az ujjait.-Most, hogy ismered Yuuki igazi énjét remélem tudod, hogy egy hónapig te csinálod a leckémet?
Nem válaszoltam csak néztem magam elé. Nem hittem el, hogy csak egy feladat voltam a lány számara. Ahhoz túl sokszor láttam érzelmet rajta, hogy azt is elhiggyem csak mű érzelmek voltak.
Nagy levegőt vettem, majd felmentem a szobába. Előkerestem az összes rajzom a lányról.
Szinte mindennyiken ragyogó szemeket rajtoltam neki. Ahogy megnéztem a húgomról készült rajzaimat rájöttem, hogy csak a valós érzelmeket rajzolom le.
képtelen voltam elhinni, hogy Hope érzelem mentes ember lenne. Bár a saját vőlegénye úgy beszélt róla, mint valami tárgyról, de engem ez nem érdekelt.
Felvettem egy futó ruhát, majd kimentem a házból. Hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek miközben futottam. Nem csalódtam magamban, mikor megláttam a nagy edző pályát.
-Derek! Csatlakozol hozzám?-kérdezte Kellan, mikor meglátott.
Már majdnem igent mondtam neki, mikor megláttam a pálya közepén magányosan láthatatlan ellenfelével harcoló Hope-ot.
-Majd mindjárt megyek-mondtam, és a lányhoz szaladtam.
Ahogy meghallotta közeledő lépteim megállt a gyakorlásban, majd felém fordult. Haragos pillantással nézett végig rajtam, majd kicsit megenyhült a tekintete.
-Mit szeretnél?-kérdezte előre szegett állal.
-Hosszú lenne elmondani-motyogtam zavartan.
-Ha a búcsúdról akartál beszélni akkor közlöm, hogy nekem semmit se jelentett. Gondolom Dan már elmesélte az életem röviden-mondta, majd folytatta az "ellenfele" püfölését.
-Szerintem te nem vagy olyan mint ahogy mondta.... Nem vagy érzéketlen...
-Látszik, hogy ismersz... Véd magad!-mondta.
Éppen felkaptam a kezem, hogy arcom felé érkező pörgő rúgást kivédjem. Meglepett a lány ereje, de éreztem, hogy nem adott bele mindent.
-Nem rossz egy kétbalkezestől-mondta, majd a másik oldalról támadott.
Azt is sikeresen védtem.
-Most ezeket miért kapom?
-Edzeni jöttél nem? Inkább én tanítsalak meg az alapokra, mint a tanáraid szembesüljenek vele, hogy nem tudsz semmit a közelharcról-mondta.
Szinte fel se fogtam a sebességet amivel a gyomrom felé ütött, de éppen kitértem előle. Tekintete különösen csillant, majd folytatta a támadást. Az a fény győzött meg, hogy tényleg nem érzéketlen, hiszen pont olyan volt, mint a rajzaimon a szeme.
Idegesen és még jobban összetörve mentem keresztül a falun. A kis házba érve ledobtam a táskám, majd csináltam egy jó erős kávét magamnak.
-Kicsit idegesnek tűnsz-jelent meg váratlanul mögöttem Dan.
Lazán az ajtó keretnek támaszkodott, közben nadrágja zsebében tartotta a kezeit. Acélszürke szeme lesajnálóan nézett rám.
-Az is vagyok. Akarsz valamit?
-Aham. Elmesélhettem neked a lány történetét, ha érdekel, persze annak ára van-megvárta míg kérdőn felvontam a szemöldököm, majd folytatta.-Egy hónapig kéne csinálni a házim, ha elmondom Yuuki élet történetét.
Rendesen belezsarolt ebbe, de a fenébe is. Tudta, hogy mit akarok így könnyű dolga volt. Bólintottam, majd egy huzamra megittam a kávém, és csak utána követtem a nappaliba. Ő kényelmesen elterült a kanapén, én meg a fotelba ültem.
-Mint gondolom már tudod, hogy Yuuki is a a Kiborg Program egyik sikeres alanya. Na de nem mindig volt ez így. Dőlj hátra és figyelj-mondta.
-A Higurashik már legalább száz éve a projekt vezetői voltak, mikor ők megszülettek. Abban az évben sajnos rengeteg kiszabadult selejt tért vissza, hogy a teljes létesítményt elpusztítsák. Már nem indult jól a testvérek sorsa. Legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy a korábban átváltoztatott fivérük pont rájuk akart szemet vetni. Igen volt egy bátyjuk is-mondta meglepett arcomat látva.-Az anyjuk belehalt a szülésbe, mivel a legidősebb kivételével mind keresztbe fordulva volt a méhben. Szegény Ayame teljesen kimert és feladta a szervezete. Higurashi kapitánynak szembe kellett nézni a selejtekkel, és közben nevelni kellett négy félárva gyermekét. Elhiheted, hogy nem volt kellemes élmény.
A négy gyerek már háborúban nőt fel, bár úgy tűnt három év alatt végre sikerült megteremteni az életükhöz tartozó békét. Ez sajnos látszat volt. Yuukit hatéves korukban megtámadták, és halálos sebet kapott. A kapitány vonakodva adta meg neki a szérumot, melyet a húgod is kapott. Gondolhatod, hogy mennyire nehéz volt neki ez a döntés hiszen egy gyermeke nem reagált jól rá, és gyilkoló gép lett belőle.
Yuuki jól reagált a szérumra. Egy évvel később a testvérei is halálos sebet kaptak, így nagyobb bizalommal, de ők is megkapták a szérumot. Yuuki már egy éve kapta a kiképzést, amikor vissza helyezték a testvérei képzésére egy szinttel lejjebb.
Ez vissza fogta az amúgy egyre nagyobb erejét, majd megtörte az amúgy is sérült lelkét. Egy a program résztvevőjének az a veszte ha ereje kontrollálva van, főleg ha amúgy nagyon visszafogottan él vele. Higurashi kapitány a saját bőrén tapasztalta meg, hogy mit tesz ez az átváltoztatott egyénnel.
Hope csendesebb lett mint a testvérei vissza húzódó, és szinte teljesen érzéketlenné vált. A képzést mikor engedték neki teljes erejével csinálta, és gyakran előfordult, éjfélig is fenn volt, csak, hogy valamelyik mesterrel edzhessen. Tív volt mikor eljegyeztek vele, aminek egyikőnk se örült igazán, főleg nem ő. Hat évvel idősebb lévén nekem se tetszett, hogy egy kislánnyal kell majd házasságot kötnöm.
Tizennégy évesen kapta meg az első feladatát. Ijesztő, hogy mind a mai napig milyen higgadtan kezelte a feladatott. Semmi érzelem nem tűnt ki rajta majd négy évig. Tökéletesen játszotta a szerepét.
-Szerepét?-vágtam közbe.
-Igen a szerepét. Minta japán diákot kellett játszania, aki ártatlan. Ezt sikerült is elérnie különben nem lennél most bele zúgva. Gondolom mikor a szemed előtt verte meg Vanessát nagyon meglepődtél.
-Hát igen teljesen más volt akkor.
-Akkor pattant el nála az álca nyomása. Mikor haza ment rendszeresen csak ült utána és nézett maga elé, de persze érthető is. Én se könnyítem meg a dolgát-vonta meg a vállát, majd a tarkójára fonta az ujjait.-Most, hogy ismered Yuuki igazi énjét remélem tudod, hogy egy hónapig te csinálod a leckémet?
Nem válaszoltam csak néztem magam elé. Nem hittem el, hogy csak egy feladat voltam a lány számara. Ahhoz túl sokszor láttam érzelmet rajta, hogy azt is elhiggyem csak mű érzelmek voltak.
Nagy levegőt vettem, majd felmentem a szobába. Előkerestem az összes rajzom a lányról.
Szinte mindennyiken ragyogó szemeket rajtoltam neki. Ahogy megnéztem a húgomról készült rajzaimat rájöttem, hogy csak a valós érzelmeket rajzolom le.
képtelen voltam elhinni, hogy Hope érzelem mentes ember lenne. Bár a saját vőlegénye úgy beszélt róla, mint valami tárgyról, de engem ez nem érdekelt.
Felvettem egy futó ruhát, majd kimentem a házból. Hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek miközben futottam. Nem csalódtam magamban, mikor megláttam a nagy edző pályát.
-Derek! Csatlakozol hozzám?-kérdezte Kellan, mikor meglátott.
Már majdnem igent mondtam neki, mikor megláttam a pálya közepén magányosan láthatatlan ellenfelével harcoló Hope-ot.
-Majd mindjárt megyek-mondtam, és a lányhoz szaladtam.
Ahogy meghallotta közeledő lépteim megállt a gyakorlásban, majd felém fordult. Haragos pillantással nézett végig rajtam, majd kicsit megenyhült a tekintete.
-Mit szeretnél?-kérdezte előre szegett állal.
-Hosszú lenne elmondani-motyogtam zavartan.
-Ha a búcsúdról akartál beszélni akkor közlöm, hogy nekem semmit se jelentett. Gondolom Dan már elmesélte az életem röviden-mondta, majd folytatta az "ellenfele" püfölését.
-Szerintem te nem vagy olyan mint ahogy mondta.... Nem vagy érzéketlen...
-Látszik, hogy ismersz... Véd magad!-mondta.
Éppen felkaptam a kezem, hogy arcom felé érkező pörgő rúgást kivédjem. Meglepett a lány ereje, de éreztem, hogy nem adott bele mindent.
-Nem rossz egy kétbalkezestől-mondta, majd a másik oldalról támadott.
Azt is sikeresen védtem.
-Most ezeket miért kapom?
-Edzeni jöttél nem? Inkább én tanítsalak meg az alapokra, mint a tanáraid szembesüljenek vele, hogy nem tudsz semmit a közelharcról-mondta.
Szinte fel se fogtam a sebességet amivel a gyomrom felé ütött, de éppen kitértem előle. Tekintete különösen csillant, majd folytatta a támadást. Az a fény győzött meg, hogy tényleg nem érzéketlen, hiszen pont olyan volt, mint a rajzaimon a szeme.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)