23.fejezet Még egy titok

A napok fájdalmasan lassan teltek Hope nélkül. Ami különösen rossz volt,néztem ahogy szenved. Bár a suliban nem tűnt fel senkinek se,hogy szakítottunk,én észre vettem rajta a változást. Lázas csillogás a szemében csillapodott. Ha a folyosón találkoztunk mindig láttam rajta,hogy mondani akar valamit. Ilyenkor finoman jeleztem,hogy jobb ha nem mond semmit,mert nem akarom,hogy miattam bajba kerüljön az akadémián.
Egyik nap azonban olyasmi történt ami aggodalommal töltött el. Vanessa Miroku mellkasára borulva sírt. Eleinte nem is tudtam miért idegesek mind a ketten,de aztán a lány felvilágosított.
-Azzal fenyegetnek,hogy a szeretteim bántják ha nem térek vissza közéjük... Elvitték...
-Kit?-kérdeztem rosszat sejtve.
-Yuukit...
A lány sírása felerősödött. Miroku próbálta vigasztalni,de nem sikerült neki. Most már én is idegesen néztem rá. Milyen kapcsolat van közte és Hope között? A többieket látszólag nem zavarta a lány kitörése.
-Vanessa menjen ki! Ne zavarja az órám!-csattant a tanár.
Észre se vettem, hogy az a boszorka bejött. Macskája elégedetten fújt a lány után, de ő csak szelíden megsimogatta a fejét. Undorodtam ettől a nőtől. Mindig a hideg rázott ki tőle valahányszor a szemébe néztem. Szinte az volt az érzésem, hogy a gondolataimba lát.
Vártam, hogy Hope valamikor betoppan, de ez nem következett be. Igaz Hope soha nem késett. Mindig ott volt időben mindenhol, és soha egy perccel se késett el. Idegesen gondoltam rá, hogy mit csinálhatnak vele.
A nap végére be kellett látnom, hogy nem tudok úgy csinálni, mintha semmi nem történt volna. Félre hívtam Mirokut és Nessát, miközben a többiek kimentek a teremből.
-Felhívom az akadémiát. Ők biztos tudják mit csináljunk-mondtam.
-Még ha tudják is. Ha megtörik Yuukit nem lesz más választásuk, mint megölni. Ha valakinek össze törik a lelkét csak nagyon nehezen tudja megtalálni régi önmagát. Én tudom milyen nehéz-mondta a lány.
-Hope az elmúlt időben nagyon csendes volt. Még a szokásosnál is csendesebb. Mi történhetett vele?
Magam elé néztem, majd tárcsáztam az akadémia számát. Az igazgató nem igazán örült a hírnek.
-Mindent tegyetek meg, hogy vissza kapjuk. Mi az ami a lelkére tud hatni?
-Az ha együtt lehetünk-mondtam halkan.
Az akadémia igazgatója hallgatott a vonal másik végén, majd nagy sokára megszólalt.
-Az apja nem fog örülni neki, de legyen. Ha vissza hozod a sötétség markából, akkor együtt lehettek-mondta.
Nem szóltam semmit, csak letettem a telefont. Miroku és Vanessa kérdőn néztek rám.
-Te tudod, hogy miért volt csendesebb igaz?
-Néhány napja szakítottam vele, hogy megvédjem az apja haragjától-mondtam szemlesütve.
Csend volt a válasz. Már éppen fel akartam nézni, hogy mit mondanak, mikor egy apró, de erős kéz csattant az arcomon. Oda kaptam, és döbbenten emeltem fel a fejem. Vanessa szeme izzott az indulattól.
-Hogy tehettél ilyet vele? Láttam rajta, hogy mindene vagy neki! Tisztában vagy vele mennyit szenvedett már az a félárva lány?! Idióta!-kiabálta mérgesen.
-Tudom, hogy az apja mit csinált vele! Éppen azt akartam elkerülni, hogy még jobban bántsa.
-Szegény megint csalódott egy olyan emberben aki sokat jelentett neki...
Nessa átölelte a vállait. Könnyei végig folytak az arcán.
-Bízott benned, ahogy egykor bennem is. Reménykedjünk benne, hogy nem áll át az ő oldalukra-mondta.
-Honnan ismered?-kérdeztem, de nem válaszolt.-hogy érted azt, hogy bízott benned, de te elárultad?
Vanessa felemelte a bal kezét, és meg felhúzta a blúza ujját. A kezén ugyan olyan karperec volt mint Hope én. Egy farkas mancs, melyben kék folyadék kavargott.
-Megígértem neki, hogy mindig össze fogunk tartozni, de mikor Selejt lettem... Yuuki a húgom-mondta.

(Remélem nem lepődtetek meg nagyon. Folytassam?)